Hagyomány bejegyzései 
András apostol napja
http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Andr%C3%A1s_apostol
András apostol egyike volt a tizenkét tanítványnak, akik szem- és fültanúi lettek Jézus Krisztus földi művének. A Galileából (nem-zsidók-tartománya) származó András testvére volt Simon Péter, akit Jézus az egyház alapjává tett meg. András Isten-keresésére jellemző, hogy a Jézus szolgálatát előkészítő utolsó próféta, Keresztelő János tanítványává szegődött, majd miután szolgálata csúcsán Keresztelő János rámutatott az „Isten Bárányára” (Jézusra), András azonnal Jézus követője lett. Testvérét, Pétert is András vitte Jézushoz, s míg András a maga elhatározásából akart Jézus tanítványa lenni, addig Pétert Jézus szólította fel erre a szolgálatra. Így a két testvér otthagyta a halászéletet és háromévnyi tanítványságot vállaltak, utána pedig életük végéig tanúságot tettek szerte a világon, és Jézus Krisztus mellett életük árán is kiálltak.
Szent András a magyar Szent Koronán, a szkíta hagyománynak megfelelő üdvözlő kéztartással
András apostol működése
Az evangéliumokban András apostol a józan gondolkodású, kulturálisan nyitott, tettre kész tanítvány képét jeleníti meg, mely természete a legendákban fennmaradt élettörténetében is kirajzolódik. Apostoli gondolkodása és tettrekészsége leginkább a kenyérszaporítás csodája alkalmával tűnik ki. Kulturális nyitottságát pedig akkor érjük tetten, mikor a Júdeában örökké fennálló idegengyűlölet ellenére szívélyes az idegen görögökhöz, ugyanis meghallgatja kérésüket, és azt tolmácsolja is Jézus felé.
Valószínűleg ezen mélyen emberséges tulajdonságainak köszönhető az is, hogy Jézus feltámadása után az isteni elhívást elsőként Kis-Ázsiában teljesíti, de nem a Pál által látogatott tengerparti területeken, hanem Örményországban és Kurdisztánban, tehát a Fekete-tengertől délre eső vidékeken. Valószínűsíthető, hogy András szeretettel és nem erőszakkal végzett szolgálatának eredménye, hogy a világon először Örményországban lett államvallás a kereszténység. Nyitottságának, megértő szemléletének köszönhetjük talán, hogy a különböző kultúrákban is képviselni tudta Jézus Krisztus evangéliumát, feltehetően nem olyan formán, hogy a számára újszerűnek tűnő kultúrára ráerőszakolta a sajátját a hozott üzenet megértése végett, hanem ő vette magára az adott kultúrát, és annak a népnek a hagyomány-elemeit használva adta tovább a jóhírt. Ennél hatékonyabb misszionáriusi módszer azóta sem létezik.
Csak ennek tudjuk tulajdonítani azt a soha felül nem múlt tettét, hogy a legendás és titokzatos szkíták is beengedték Jézus apostolát belső életükbe, miután átlépte a Dunát. A „szkíta erkölcs” és a „szkíta törvény” igen híresek voltak az ókorban, s ma már azt is tudjuk, hogy elképesztően szervezett társadalmú, magas kultúrát művelő ősi és hatalmas nép voltak. De András nem csak hogy az országukban telepedhetett le egy időre, hanem komoly mértékben részt vett Szkítia vallási életének alakításában is. András apostol, ahogy más kultúrák esetében, úgy a szkítáknál is alaposan elmerülhetett a hagyományokban, a nép Isten-hitében. Nem írnak róla sokat, pedig megilletné a dicséret az apostolt, hogy András ezzel egyedülálló dolgot kísérelt és valósított meg az egész ókort tekintve! Ezt a teljesítményt András apostolon kívül, csak Fülöp apostol közelítette meg, a „ló-szerető”. Ezért nevezzük Andrást és Fülöpöt máig úgy, hogy „a két szkíta-térítő”. Jellemző a szkítákra, hogy Jézus tanítványain kívül más történelmi személy nem mondhatja el magáról, hogy ilyen mélyre hatolhatott a titokzatos szkíták életébe. András apostoli műve óta keresztények a szkíták.
A szkíták és Thrákia után András Görögországba ment, ahol megint kapcsolatba kerül a görögséggel.
Aztán az achaiai Pátra(Pátrai) városába ment, ahol a királlyal hitvitát folytatva, az uralkodó igen alacsony szellemi erényekről bizonyságot téve a hitvitájuk végeztével börtönbe vetette, majd keresztre feszíttette Kr. u. 60-ban, a legendák által tanúsított ún. „Andráskeresztre„ (X-formára ácsolt kereszt).
Egyházi ünnepe november 30-ára került.
Ereklyéi
A pátrai Szent András székesegyház, melyben a szent ereklyéi találhatóak
Szent Jeromos állítása szerint András ereklyéit II. Constantius parancsára 357 körül Pátrából Konstantinápolyba szállították. A szent fejét1461-ben Palaiologosz Tamás bizánci despota II. Pius pápának ajándékozta, az ereklyét a vatikáni Szent Péter bazilikában helyezték el. Ereklyéi napjainkban Pátrában találhatók, a vértanúság helyszínén, miután a VI. Pál pápa 1964-ben visszaajándékozta azt a keleti egyháznak a barátság erősítése végett. A Pátrában található ereklyék a szent kisujját, koponyacsontjának tetejét, és annak a keresztnek egy darabját tartalmazzák, melyre keresztre feszítették.
Más templomokban is találhatóak Szent András ereklyék: így Varsóban (Kościół Św. Andrzeja), Edinburghben (Roman catholic St. Mary's Cathedral), Amalfiban (Duomo de Sant'Andrea).
Ábrázolása
Tipikus Szent András ábrázolás andráskereszttel
Szent András ikonográfiai ábrázolása a késő középkor óta tipikusan „andráskereszttel„ történik, amelyet vagy átfog, vagy melyre felfeszítik. A legenda szerint a saját kérésére feszítették andráskeresztre, mivel azt mondta, hogy nem méltó a Krisztuséval azonos formájú keresztre feszítésre.
András apostol és a magyar nemzet
András apostol nagyon fontos személy a magyar nemzet emlékezetében. Annál is inkább, mivel a magyarság önmagát szkítának jelölte meg ezer éven át, és számtalan szkíta-hagyomány mutatható ki a mai napig a gazdag magyar kultúrában. Továbbá a honfoglalás kori arab és európai írók mind, de a magyarság szövetségesei és ellenfelei is mindannyian szkítának nevezik a magyarokat. A szkíta emlékezet ezért megtartotta azt a hagyományt, hogy a magyarság a jóhírt elsőként nem térítőpapoktól, hanem András és Fülöp apostoltól, Jézus két tanítványától kapta.
Éppen ezért nem véletlen, hogy a Kárpát-medencében épített első keresztény templomok zöme Szent András tiszteletére épült. Valószínűleg eme régi keresztény hit miatt jellemző lelete a magyar honfoglalás kori síroknak a kereszt.
Továbbá fennmaradt egy kevés információ a magyar táltos-hagyományokból is, mely alapján a magyar táltosok önmagukat az András apostol által hozott hit őrzőinek tartották, az általuk újnak nevezett, „római hittel” szemben. Ez a hivatástudatuk még a 20. században is élénken élt. (Wass Albert: Hagyaték)
András apostol nevének jelentése
Az András (Andreas) értelme: ‚ékes’ vagy ‚válaszadó’ vagy ‚férfias’ az ander, azaz ‚férfi’ szóból; vagy András annyi, mint anthropos, azaz ‚ember’ az ama, azaz ‚fölfelé’ és a tropos, azaz ‚megfordulás’ szavakból, mintegy ‚aki fölfelé, a mennyeiek felé fordult és Teremtőjéhez egyenesedett’. Ékes volt életében, válaszadó a bölcs tanításban, férfias a szenvedésben és anthropos a dicsőségben. Vértanúságát Achaia vagy Ázsia papjai és diákonusai írták meg, amiképpen saját szemükkel látták.(Jacobus de Voragine: Legenda Aurea)
A szellemi örökség
Aki jólétben él, az hajlamos hátat fordítani a hagyományoknak, igyekszik levetkőzni a régit, és olyat próbál magára ölteni, amely elüt a környezetétől.
Tulajdonképpen így voltak a laskaiak is a történelem folyamán. Voltak időszakok, amikor aránylag jómódban éltek, és nyitottak voltak az őket elérő hatásokra. Gyermekeiket taníttatták, és világot látni küldték őket. A legjobb prédikátorokat és oskolamestereket tartották. Még most is látni például annak nyomát, amikor a polgárosodás szele megérintette őket: a tehetősek – a XIX. század végén – kúriaszerű épületeket emeltek. Az asszonyok levetették régi viseletüket, és selyemben kezdtek járni, a férfiak közül a módosabbak öltözködésben a városi embert követték.
A történelem mélyre lendülő kereke azonban mindig akadályozója a felvirágzásnak, ez rádöbbentette a falu népét, hogy a hagyományok a túlélést segítik elő.
A vészhelyzetekben az előbbi felé is fordultak.
Ma már csak a kongó, megroppant gerincű, több tisztaszobás üres hajlékok a megmondhatói annak a sok-sok kísérletnek, amely a kitörést, a felemelkedést célozta.
A sok igyekezet ellenére az őseiktől örökölt tudás, az apáról fiúra örökített hagyományok szövetén szakadások keletkeztek. Ezért is szegényesebb a falu népi hagyománykincse, mint a szomszéd településeké.
Az az élettér, amelyben a falu felépült, megkívánta, hogy az ott lakók maradéktalanul megismerjék, mert csakis ebben az esetben vált kényelmes otthonává, tápláló földjévé.
Ha valamit az ember nem tudott megérteni, arra is megkísérelt választ adni. Ha másként nem ment, hát hitéből, hiedelmeiből építkezve. Elsősorban olyan jelenségekhez fűzött általa szerkesztett magyarázatot, amelyeket nem tudott kézzelfogható tényekkel előadni és szemléltetni.
A drávaszögi népi hitvilágban a nap a világosság, a jóság, a tisztaság megtestesítője, s mint ilyen, gonoszűző, a rossz távoltartója. Általában azokban az eljárásokban volt fontos szerepe, amelyek arra szolgáltak, hogy távol tartsák a rontás szellemeit. Hiszik, hogy a csecsemő ruháját naplemente után nem szabad házon kívül hagyni, mert a bűvös hatalommal rendelkezők megronthatják. A rontó praktikákat legkésőbb napfelkeltéig be kellett fejezni. A napfogyatkozásból rosszat jósoltak. Ha látszott a napnak udvara, időváltozás következett.
Az égitest fázisváltozásaihoz, a hold növekedéséhez és fogyásához, a szabályszerű ismétlődésekhez bizonyos cselekmények kötődnek. A leggyakrabban meghatározott tevékenységek kezdését analóg módon kapcsolják a jelenséghez. Erre a gazdálkodás területéről hozható fel a legtöbb példa. Így holdfogytakor metszették a szőlőt. A réteket is ilyenkor kellett megszántani, hogy ne legyen sok pocoktúrás. A szőlőkarót, az épületfát, a halászok varsakaróját mindig holdfogytával kellett vágni, hogy tartós maradjon, ne essen bele a szú.
A baromfitartás egyik hiedelme is az újholdhoz kötődött:
„A tyúkok első tojásai mindig egy kicsit véresek szoktak lenni. Nos, ezt a tojást nem szabad odaadni senkinek se, mert elviszik a szerencsét. Hogyan? A véres héjú tojást főleg újholdkor, ha valakitől kaptak vagy vettek, azt megfőzték, és a saját baromfiukkal megetették. Így a szerencsét eltulajdonították.”
A népi gyógyászatban is szerepet kapott a hold fázisváltozása. Úgy hitték, hogy a betegségre kitalált praktikákat holdfogytával kell megkezdeni, így a baj ugyanúgy múlik el, fogyatkozik meg, akár az égitest: „Ha valaki testén sok seb van, az holdfogytával az rányomkodja az aprópénzt a sebre, és azt mondja háromszor: Eladom sebeimet a pénz megtalálójának! Három leggyengébb vaspénzt használnak bal kézzel. Így eladják másnak a sebeket”.
A szép élet reményéhez kapcsolódik a holdfázisnak egy másik hagyománya: „Virágot jó lopni vagy kérni újhold szombaton vagy dolgozni vele. Akkor szép lesz az életünk.” A másik: „Újholdkor a zsebben levő pénzt meg kell csörgetni, hogy szaporodjon” – tartották.
A hiedelmek között fellelhetők azok is, amelyek a megújuló égitest időszakát a gonoszok, ártók ténykedésére a legalkalmasabbnak tartották: „Újhold kedden, pénteken vagy vasárnap szoktak a boszorkányok tojást vinni olyanok kertjükbe vagy udvarjukba, akik a legnagyobb nyugalomban élnek. Tiszta friss tojást valami növény tövébe teszik. Ezt, ha a háznak bármelyik tagja megtalálja és beviszi a lakásba, biztos nagy pletykába keveredik. A kertben talált tojást el szokták égetni, de jobb kézzel hozzá nem szabad nyúlni”. Vagy: „Újholdkor, ha legényes házba vagy nagylányos házhoz diót dobnak be, és azt megeszik, abból a házból nem mén férjhez, se nem nősül senki”. „Ha valamelyik gazdasszonytól kértek virágot – főleg olyan asszony, akibe nem bízott meg –, és azt mondta háromszor magába: Így nőjj lefelé heggyel a földbe, és így semmisüljön meg az ő tudománya is. Evvel a virággal ültesse el örökre a földbe, hogy többet senkinek ne használhasson.”
Az égitest krátereinek magyarázatára a legkülönfélébb hiedelmek születtek. Az alakzatokat a nép teremtő képzelete életre keltette. Teliholdkor, a ragyogó éjszakában úgy látták, hogy különféle élőlények népesítik be. Ács Gedeon a XIX. században jegyezte be naplójába: „Nálunk a holdban Szent Dávid hegedül vagy hárfáz.”
Más vélekedés szerint Jézus arcképét mutatja a hold.
Azt tartották, hogy vasárnap nem szabad dolgozni. Ha valaki mégis megszegi a tilalmat, a holdon megjelenik annak a szerszámnak a képe, amivel ezt a vétket elkövették.
A néphit nemcsak a napot és a holdat vonta be hiedelmeibe, hanem az égboltot és a csillagokat is. Derült, holdfénytelen éjszakán tűnik fel az égboltot átpólyázó, megszámlálhatatlanul sok apró, pislákoló csillagból álló pántlika az égen, amely a Hattyú csillagképnél két ágra szakad.
Az emberi képzeletet leginkább a Tejút ösztönözte arra, hogy történeteket, meséket találjon ki keletkezéséről.
Neve a tejfehér jelzőből eredeztethető, amelyet valamennyi európai nép átvett.
Földi eseménnyel hozták összefüggésbe: „Vitte a Sánta Kata a tejet a kaszásoknak, és elcsorgatta”.
A hun mondakör kiemelkedő vezéréhez, Csabához is kötötték: „A Tejút akkor keletkezett, amikor Csaba királyfi visszatért.
Attila halála után testvérháború ütött ki a trónért.
Csaba a Hadak útján tért vissza őseihez. Azért ágazik kétfelé, mert a testvérek útjai is szétváltak.”
A Tejút derengő fényéből a várható időjárást is igyekeztek kiolvasni: Ha homályos, rossz, ha fényes, szép idő várható.
A Vénusz bolygót Esthajnalcsillagnak nevezik, a szerelem csillagának is mondják. Vacsoracsillagként is ismerték: este addig nem ettek, amíg fel nem tűnt az égen. A régi öregek, amíg pénteki napon az Esthajnalcsillag fenn volt az égen, nem adtak ki semmit a házból szombatig, amíg le nem nyugodott. Az üstököscsillag megjelenése félelmet, rettegést váltott ki.
A néphit szerint a föld kerek és lapos, a legkülönfélébb állatoknak jut az a szerep, hogy ezt a korongot tartják.
Egy elefánt, két elefánt vagy négy elefánt, illetve négy elefánt, amelyek egy hatalmas teknősbékán állnak, teknősbéka, négy hal. Akadnak akik úgy tudják, hogy tengeri állatok tartják a földet, s nekik az is természetes, hogy víz van a föld alatt. Irodalmi hatásra a mitológiai Atlaszt is földtartóként emlegették. A földet tartó állatok viselkedésével magyarázták meg a földrengések kiváltó okait is: „Amikor a másik oldalára fordul a hal, megmozdul a föld, de ugyanezt teszi akkor is, ha boszorkányok rángatják.”
A vízcsöppek fénytörése révén keletkező, ív alakú tünemény színsávjainak vastagságból a várható termés mennyiségére igyekeztek következtetni. Ha széles volt a sárga szín sávja, akkor mindenütt jó búzatermésre számíthattak.
A zöld a kukoricáról tudósított, de még azt is jelentette, hogy jó, gazdag lesz a legelő, és sok lesz a széna. A szivárvány piros színe a várható borról adott felvilágosítást.
A kettős szivárványt a bő termés előjelének tekintették.
Az ujjal mutatás tilalma azzal az ősi képzelettel függ össze, hogy a szivárvány természetfeletti lények lakóhelye, s mint ilyen, az ember számára hozzáférhetetlen, tiltott terület.
A hiedelem szerint, aki ujjal mutat rá, annak elsorvad az ujja, leesik a körme. Ha valaki mégis így tenne, utána meg kell harapnia az ujját, akkor nem éri baj.
A régiek úgy tudták, hogy aki átmegy a szivárvány íve alatt, azt szerencse kíséri. A néphit szerint a szivárvány szívja fel a vizet a felhőkbe vagy mindkét vége folyóba ér. Az egyik a Dunába, a másik a Drávába, a két legközelebb eső folyamba. Néha még apró békákat is felszippant, olyankor békaeső esik. Laskó népe a szivárványnak tulajdonítja, hogy felszívja a harmatot, és beleereszti a tengerbe.
Az egyik eredetmondának is – mely eddig csak Baranyából ismert – az a hiedelem az alapja, hogy a szélnek nagy lyuka van, s abból fúj. „A szél egy lyukból fúj. Ha nagyon fúj, akkor német ember áll a luk előtt, ha pedig gyengén, akkor magyar, mert a gatyája széles, és elfogja a lukat.”
A nép hitvilágában a szél élőlény, méghozzá emberfeletti képességekkel felruházott lény(ek) lakóhelye. A forgószelet, vagyis a saját tengelye körül nagy erővel mozgó légmozgást – melyet szerintük a szépasszonyok, a táltosok, a garabonciások és a sárkányok is tudnak támasztani – a benne lévő boszorkányoknak tulajdonították. Úgy tudták, hogy a forgószélben az utóbbiak táncolnak.
A hiedelemvilág minden esetben rosszindulatú természetfeletti erejű lények előfordulási helyeként nevezte meg a forgószelet. Aki abba belelép, azt a szépasszonyok felkapják a magasba, majd ledobják. Ellene úgy lehet hatásosan védekezni, ha hegyes vastárgyat – kést, vasvillát, fejszét – vágnak bele, akkor megáll. Ha véres lett, biztosan eltalálták a boszorkányt vagy a szépasszonyt. Mágikus cselekményekkel is igyekeztek fékezni rontó hatását: aki találkozott a forgószéllel, kezét, lábát keresztbe tette, és beleköpött. Akkor sem árthatott, ha háromszor keresztet vetettek rá, vagy ha közeledtekor hasra feküdtek. A böjti széltől tartózkodtak, főképpen a lányok, mert megbarnította az arcukat, szeplősek lettek. „Kopasz seggel kell kimenni – mondták az öregasszonyok a lányoknak –, akkor nem az arcotokat, hanem a feneketeket fújja meg a bűjti szél.”
A villámot sokáig megmagyarázhatatlannak tartották.
Félelmet váltott ki belőlük, a természetfeletti erők bosszúját olvasták ki belőle. Szigorúan tiltják az ujjmutogatást a villámra. Ha ezt valaki mégis megteszi, annak elszárad az ujja, agyonüti a villám. Tudnak arról, hogy amelyik házon fecske- vagy gólyafészek van, abba nem csap bele.
Fa alá, huzatos helyre, ablak mellé nem tanácsos állni, mert agyoncsaphat.
Mennykőnek nevezik. A tavaszi első mennydörgéshez az a hiedelem fűződik, hogy meg kell henteregni a földön – otthon a küszöbön –, akkor egész éven át nem fáj majd a derekunk. Régente úgy tartották, ha nagyon dörög, fejszét kell az udvar földjébe vágni, hogy ne érje jégeső a határt.
A csapadékhoz is számos hiedelem kapcsolódik.
Általános vélekedés szerint a májusi eső aranyat ér, ellenben a pünkösdi azt jelezi, hogy rossz lesz a szőlőtermés, kevés lesz a bor abban az évben. Hasonló előjelnek számított a Medárd-napi (június 8.) eső is. Ha aznap esett, még negyven napig esős időre számítottak. Amennyiben aprószentek napján (december 28.) hullott eső, azt mondták, a következő évben kelésesek lesznek a gyerekek.
Az esőjósló hiedelmek száma sem kevés: ha a hold szarva lefelé áll, eső lesz. Az eső előjele, ha kuruttyolnak a békák, ha ordít a szamár, ha sok a bárányfelhő, ha felhőben kel a nap, ha vizes lesz a só, ha legyek nagy rajban és erőszakosan csípnek, ha előrajzanak a hangyák, ha alacsonyan repülnek a fecskék.
A baromfi viselkedése is utal csapadékra: amikor a tyúkok porban fürdenek vagy ha korán elülnek, másnapra megérkezik.
Az álmosság és a fülviszketés is ezt jósolja.
Tavasszal a megérkező gólyákat is figyelték: ha sárosak, piszkosak, füstösek, a hiedelem szerint az egész esztendő csapadékos lesz. A sűrű és nagy esőcseppek is sok csapadékot jeleznek.
A hó „égi ajándék”, ezért is hullik az angyalok párnájából vagy dunyhájából. Vagy akkor esik, amikor az angyalok az égben nyírják a bárányok bundáját, libákat tisztítanak. Egyetlen laskói adat szól arról, hogy a hó az ördög műve: kiszakította a tollas dunyhát.
A hajdani önellátó faluközösség arról is gondoskodott, hogy legyenek körében olyanok, akik gondjaikat, bajaikat helyben „kezelni tudják”. Amikor már nem használt valamilyen bajra a fohász és az ima, legyen, akihez fordulhatnak. Az ártókkal, a megrontókkal szemben a „tudományosok”, a füvesek, a jósok vették fel a harcot, akiknek legfőbb feladata volt a gonosz felismerése és praktikáinak semlegesítése. Volt helyben, de a környéken is akadt olyan személy, aki értett a rontás felismeréséhez, sőt némelyikük a jövendő kifürkészésére is vállalkozott. Róluk legtöbbet Ács Gedeon 1850-es években vezetett naplóiból tudhatunk meg, ahogy a népi hitvilág figuráiról is.
A tündérekről azt tartották, hogy kicserélik a gyerekeket.
A természetfeletti lény azzal árt az embereknek, hogy keresztelés előtt elcseréli a csecsemőket.
Vagyis boszorkányfélék közé tartoznak. „Alsó-Baranyában ritka parasztasszony ad el tejet pénzért, félvén, hogy a hasznát a tehénnek elveszik. Egyszer tehenet vettem a vásárban, s azt egy jó, de igen babonás emberem, Baka István hajtotta haza.
Éppen midőn magam is hazaértem, akarták bevezetni a konyhába a tehenet, hogy ott a szakácsné sós kenyeret, s nem tudom még, mit adjon neki. Megpirongattam őket, s mondtam, vigyék a tehenet az istállóba. Annak ajtajánál ismét vesszőket raktak keresztbe, de azokat eldobtam.
István bácsi ominosus fejcsóválással mondta, hogy a tehénnek semmi hasznát nem veendem, s midőn az csakugyan rossz fejősnek bizonyult, győztesen figyelmeztetett, hogy ő ezt megmondta.
Másik tehenet vettem pár hónap múlva egy barátom húgától, s babonaszereket használtatni körüle nem engedtem, és a tehén a legjobbnak bizonyult. De István bácsi azért csak megmaradt régi véleményeinél, s nem szűnt meg rosszat jóslani, bár eredmény nélkül” – írja Ács.
Adatai szerint Laskó népe a XIX. században ismerte a házi kígyót, amely az otthoniak védőszellemeként élt velük egy fedél alatt. Elpusztítani nem volt szabad, mert abba belehaltak a háziak. Az emberekbe a szájukon keresztül költözött: „Gyakran hallottam nemcsak a köznépet, hanem párszor még műveltebb osztályhoz tartozókat is regélgetni, miképp alvó ember torkán kígyó csúszott le, melyet aztán többféle sikertelen kísérlet után forralt tej gőzével csaltak ki.
A nép hite szerént a napvilágra kibújt kígyó elhízott és rest, a szoba közepére csúszik, s ott fejét háromszor földhöz csapja, és azzal kimúlik az árnyékvilágból. Ugyanazon percben vagy harmadnapra meghal az ember is, kinek gyomrában lakott.”
Ács Gedeon hallott olyan tudományosokról, akik természetfeletti erővel rendelkeztek Az egyik tudós kocsis elvette haragosa lovainak az erejét. Amikor naplójegyzeteiben a nevezetes gyógyító, illetve rontó emberekről emlékezett, írásába humort is szőtt: „Lelkész koromban egyszer a laskói bíró s esküdtei egy embert hoztak hozzám, kérvén, hogy világosítsam föl, mert szomszédját vádolja, hogy az »elvette az ő lovai erejét, s annak lovai övéinek erejével járnak«.
A bíró figyelmeztette, hogy rétjét nem szokta jókor kaszálni, szénája mindig rossz, lovainak jó gondját nem viseli stb., s azért rosszak azok. Én is beszéltem neki, de bár hallgatott, látszott, hogy marad régi véleményénél, melyben a tudós alberti sváb asszony erősítette.
E tudós hölgy hitelének gyöngítésére az egyik esküdt elbeszélte, miképp szürke lova beteg lévén, miután azon a falu kovácsa nem segíthetett, ő az asszonyok unszolására, annak szőréből néhány szálat vitt a tudós asszonyhoz, mondván, hogy jószága beteg, s kéri, segítsen rajta. Az asszonyság föltette pápaszemét, s figyelmesen megnézvén a szőrt, így szólt:
– Oh, galambom, nincs annak semmi baja, csak borjú van benne.
A nő a jószágot fehér szőréről tehénnek vélte. Tolnay János pedig bámulva kiáltott föl:
– Megütheti a guta, ha szürke paripámban borjú van!
Máskor pedig ő maga volt beteg, s babonás felesége hosszú, fekete hajából levágott három szálat, s azzal elment egy slavóniai híres boszorkányhoz.
– A ken lányának – monda a hajat vizsgáló sybilla – az a baja, hogy…
– Elég, elég – mondta Tolnayné –, nem kell több! Az én férjem nem lány.
Egy öreg s más tekintetben igen okos elöljáró, kit jól ismertem, erősen hitte, hogy egy vénasszony tükrével s holmi viaszképpel és füstöléssel megrontott egy fiatal embert, hogy valakinek a bocskor egyszerre lehullott lábáról stb.”
Ács előtt, úgy látszik, megnyíltak a legtitkosabb ajtók, hiszen a legnehezebben gyűjthető szerelmi varázslásokról is írogathatott:
„Otthon egy csinos menyecskét láttam apró kavicsokat szedni a vízparton. Kérdeztem, mit csinál, s elpirult.
– Neh, semmire való! – kiáltott egy öreg a kerítés mellől. – Öntést akarsz készíteni, ugye, hogy legényeket magadba szerettesd?”
Hogy mi az öntés, Ács Gedeon más helyen adta meg rá a választ: hétféle kavicsot kell tenni egy tál vízbe, s nyilván e vízből kellett az illető italába keverni. Hasonlóan a szerelmi megkötéshez tartozott a tojásba fúlt csirke ételbe keverése.
A cigányasszonyok szerelmi varázslását is leírta: „Egyik-másik esthomályban tükörből mutatja a parasztlyánynak jövendő férje képét, s az képzelete segedelmével a durva másolatban kedvesét véli látni, vagy leggyakrabban tenyérből jósolnak, melyre hófejű pénzt kell tenni, mely a varázslat alatt eltűnik. Emellett szalonnácska, liszt, bab s egyéb eleség is folyt a tarisznyába.” Praktikájukról másutt írta: „Ismertem olyat, ki holdvilágnál tenyerére Bibliát tett s a fölé egy öreg kulcsot, s holmi bűbájos szavak mormolása után a kulcs iszonyú sebesen kezdett forogni magától.” Az utóbbi szemelvény arról is árulkodik, hogy hittek a kimondott szónak, „varázsigének” az erejében.
A lelkész nemcsak a varázslások, babonák menetét írta le, hanem arra is igyekezett választ találni, hogy némely szokásnak hová vezetnek a gyökerei: „A baranyai menyecske, midőn korsóját vagy vedrét a kútból (megmeríti), abból, ha nincs is csordultig töltve, mindig loccsant vissza egy keveset.
Hol tanulta a régi görög szokást, mely arra való volt, hogy a forrás nymphaját engesztelje?”
Rontani mind embert, mind növényt lehetett. Erre is hozott fel példát: „A magyar köznép azt hiszi, legalább A.(lsó) Baranyában, hogy a diófa, ha csukafogat vernek bele, elszárad, mint azon ember lába is, ki kígyócsontba hág vagy öntésbe, mely utóbbi ellen azonban hét féle kavicsot és hét féle babot vetsz egy tál vízbe, s abból megmosdózol.”
A babonaság köpönyege alól kerültek ki azok az eljárások, amelyeknek a „működésében” elsősorban a hiedelem alkotta a gyógyító erőt: „Baranyában a lázban szenvedőnek üngét, pendelyét a konyhaajtó fölött az ereszre dobják, hogy ott érje szél és eső. Néha megvakarják kétkrajcáros kusztorával a két asztal négy sarkát, s a faradékot beveszi a beteg.
Negyednapos lázban levő asszont láttam hanyatt feküdni az udvaron egy darab sós kenyérrel hasán. Ha azt a szomszéd kutyája elviszi, elviszi a hideglelést is.” Vagy: orrvérfolyáskor cérnát tekernek a bal kéz kis ujjára.
Mint említettük, a XVI. században Laskó a reformáció drávaszögi, dél-baranyai fellegvárává vált, s ez az erősség sok századon keresztül őrizte hadállásait. Az egyszerűségében szigorúságot hirdető vallás jelentősen módosította az emberek életét és gondolkodásmódját, szokásait.
A jeles napi szokások köre leszűkült, egyszerűsödött, és elsősorban a húsvéti és karácsonyi ünnepkörre korlátozódik.
Azok maradtak meg színesebbnek, amelyek társas összejövetelekkel, mulatságokkal voltak összekötve.
A naptári év népszokásai a téli, tavaszi és a nyári napforduló köré szerveződtek.
Január – Boldogasszony hava.
A drávaszögi falvakban újév reggelén vagy előestéjén gyerekcsoportok jártak köszönteni.
A prózai vagy verses köszöntőik legtöbbje egészséget, jómódot, gazdagságot, szerencsét kívánó vagy adománykérő tartalmú.
A szövegek zöme nem népi eredetű, inkább egyházi vagy iskolai indíttatású, ám a nép befogadta, megőrizte és sajátjának tekintette. Közülük számosnak a dallama régi eredetű.
A drávaszögi kántálásról, köszöntésről a legrégibb írásos tudósítás 1857-ből származik.
Ács Gedeon naplójában jegyezte le: „Baranyában kántáló fiúk járnak az ó év estvéjén holmi rygmusokkal min p.(éldának) o.(káért) Új esztendő vígságszerző. Most kezd újulni stb.
Reggel pedig köszöntők járnak tisztelkedni, néhol cigány bandák is”.
Többféle ilyen verset jegyeztek le: Feljött a nap ragyogó sugárral, / Körülfont mindent gyönyörű virággal.
/ Bú, baj és bánat kerülje a házat, / Adóba ne vigyék dagadó párnádat! /
Az óladba röfögjön nagy disznó, / A bukszádban lapuljon nagy bankóm / Amellyel elűzöd minden földi gondod! / Adjon az isten hozzá még jó egészséget, / Így kívánok én boldog új évet és házi békességet!
A kántálókat a háziak édességgel, dióval, itallal kínálták vagy pénzt adtak nekik.
A köszöntés mellett az újévhez számos hiedelem és szokás kapcsolódott. Azt tartották, ha újév reggelén abban a házban, amelyikben várandós aszszony volt, férfivendég érkezik elsőnek, fiúgyerek születik. Ha nő volt az első látogató, akkor leányra számíthattak a háziak. A hiedelem a vemhes állatokra is érvényes: olyan nemű utódokat hoznak a világra, amilyen nemű látogató érkezett elsőnek a házba újév reggelén.
Ebédhez bőségvarázsló hiedelmek fűződtek. Ebédre „nanóbabot”, nagy szemű babfajtát kellett főzni, és fánkot sütni, hogy nagyra dagadjon az erszény. Teli legyen a pénztárca egész éven át, a család ne nélkülözzön, bőségben, gazdagságban éljen. Újévkor semmiképpen sem tálaltak szárnyast, csirkét, baromfihúst az asztalra. Ilyenkor legjobb a disznó orrát megfőzni babbal. Az utóbbi előre túr, a csirke hátra kapar: „inkább előre menjünk a gazdagságban, mint hátra” – mondogatták.
Vízkereszt napján a katolikus lelkész megszentelte a házakat, és az ajtófélfára felírta az újszülött Jézust meglátogató három király, Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevének kezdőbetűit az évszámmal, például: 18+G+M+ B+99.
Vince (január 22.) hispániai vértanú volt. A naphoz kötődő regula azt tartja: ha csorog Vince, telik a pince, azaz ha ezen a napon olvad vagy esik az eső, akkor jó bortermés várható.
Pál apostol megtérésének ünnepe (január 25.) A nép körében fordulónap, amelynek időjárásából igyekeztek kiolvasni a várható gazdasági év kilátásait. Ezen a napon van a tél félideje. Ha ekkor kisüt a nap, még negyven napig tart a hideg évszak.
A csíziók jóslásait összefoglalva őrizte meg a Pál fordulására szerkesztett laskói szentencia az alábbiakat: Pál fordulása, ha tiszta, / Bőven terem mező, puszta. / Ha szeles, jön hadakozás, / Ha jön ködös, embernek sírt ás, / Ha pedig esős vagy nedves, / Lesz a kenyér igen kedves.
Február – Böjtelő hava.
Január, február, itt a nyár vagy január, február fú és havaz, úgy lesz tavasz – mondogatják, és e szólásfélék derülátását már a februári hóesések sem tudják elfojtani.
Gyertyaszentelő (február 2.) a római katolikus egyházban Szűz Mária tisztulásának (Purificatio B. Mariae Virginis) ünnepe.
A hívek ezen a napon szenteltettek gyertyát. Időjárásjelző nap is. Drávaszög-szerte ismert a medvéhez fűződő hiedelem: ha kijön az odújából, és a napfényben meglátja az árnyékát, visszafordul, mert még tart a tél. Ha kint marad, a télnek lassan vége lesz. Laskó népe ezt a dátumot negyvenes napnak is tartja. Ha ekkor kisüt a nap, még negyven napig tart a tél.
Julianna napja (február 16.) Még napjainkban is sokan vannak a Juliannák (február 16.), ez a női név itt az egyik legelterjedtebb. 1980-ban hetvenhatot számláltak meg viselőjéből a faluban. Bolondoznak a Julisok – mondják, ha hó esik névnapjukon.
Zsuzsanna (február 19.) napján hosszú hallgatás után megszólalnak a pacsirták, és jelzik a tavasz közeledtét.
Azt is mondják, hogy Zsuzsanna elpisálja a havat, azaz a tél már nem sokáig tart.
Jégtörő Mátyás (február 24.) is időjósló nap. Mátyás töri a jeget, azaz ha névnapjakor hideg van, utána megenyhül az idő.
Hamvazószerdán, a farsang múltával a férfiak – főleg a legények – nagy tuskókat hentergettek a lányok és az özvegyasszonyok kapuja elé, és madzaggal a kilincshez kötötték. A nézők között álló fiatal lányok közben hangosan kiabálták: Elmúlt a farsang, itt hagyott, /
Nagylányoknak bút hagyott, / De énnekem nem hagyott, / Mert én még kicsi vagyok.
Március – Böjtmás hava.
Tavaszhó, amikor már kalapáccsal sem lehet a füvet visszaverni.
Gergely napja (március 12.): ha ekkor hó esik, Gergely rázza a szakállát. A XIX. századig az egyházi adó fizetésének fordulónapja. „Az a prédikációs halott, aki lukmafizető volt, az egész összeget meg kellett fizetni utána. Ha Gergely-nap elmúltával halt meg, ezenkívül adni kellett két icce bort és két font húst. A lukmát nem fizető után a lelkésznek járt egy forint, két font hús és két icce bor. Ha az elhalálozás Gergely-nap előtt következett be, a hozzátartozóknak csak az egyházi adó felét kellett megfizetni.”
A hónap 18. napján Sándor, a 19-en József, 21-én Benedek napját ünneplik. Az első kettő jeles névnap, ekkor köszöntés is járja. Sándor, József, Benedek, zsákban hozzák a meleget – tartja az e naphoz fűződő szólásmondás.
Április – Szent György hava.
Az első napjáról 1857-ben Ács Gedeon laskói lelkész azt írta, hogy a bolondok napja. Húsvét előtti héten virágvasárnapkor a katolikusok barkócát, barkát szenteltettek. Virágvasárnap előtt nem volt szabad a házba vinni, mert akkor abban az évben nem kelnek ki a kiscsirkék.
A kálvini tanítás szerint Krisztus kereszthalála már meghozta a megváltást, ezért a reformátusok ezt a napot tekintik a húsvét legfontosabb ünnepének. A XIX. században még böjtöltek, amikor nagypénteken ritka hagyományt örökített meg Ács Gedeon: „Szokásban volt régebben e napon valakit egy kis fizetségért, önkényt ajánlkozót keresztre kötözni, s föl-alá hordozni az utcákon a nézők gúnyjai és szidalmai közt, mert – mondanák – ekként szenvedett urunk Jézus Krisztus is. Komáromban egy izmos molnár szerepelt a kereszten, s ez példás türelemmel és szelídséggel szenvedte a ráhalmozott szidalmakat, sőt egyes farizeus vagy írástudó vastagabb tréfáját is. Azonban egy csizmadiainas, ki a keresztfán szereplőben csak a molnárt látta, s mint ilyet gúnyolta, rákiáltott:
– Te lisztlopó, lisztlopó!
A molnár, ki a nagyobb méltatlanságokat szerepe szellemében békén tűrte, a lisztlopó hallatára kiesett szerepéből, s dühösen ordított a csizmadiára:
– Megállj, erre-arra teringette! Csak szálljak le a keresztről, majd megtanítalak én, miként kiálts máskor lisztlopót!”
Húsvéthétfőn meglocsolják a lányokat: „Húsvétkor öntözni mentek a fiúk, hogy frisebbek legyenek a lányok.
Ezért főtt sonkát kaptak, főtt kolbászt meg piros tojást, inni meg piros bort, hogy piros arcú legyen a nagylány, akit megöntöznek. A gyerekek is piros tojást meg aprópénzt kaptak.
A legények friss vízzel öntöztek, a gyerekek szagos vízzel.
A fiúk mindég húsvét másnapján mentek öntözni vagy locsolni.
A lányok, hogy visszaadják a fiúknak, amit ők kaptak, ők meg húsvét harmadnapján mentek a fiúkhoz, csak ők nem kaptak érte semmit.”
Szent György napján (április 24.) tartották az első tavaszi vásárt. Úgy vélték, hogy dinnyét, uborkát a laskai vásár napján kell vetni, hogy sok teremjen belőle.
Május – pünkösd hava.
Május elsejére virradóra májusfát állítanak a lányos házak, valamint a kocsmák elé.
A fát egymásnak segítve titokban vágják ki a legények, és ki-ki annak állítja, aki kedves számára. Füzet vagy nyárfát választanak. Színes szalagokkal feldíszítik, néha italos üveg is kerül rá, majd az éjszakai órákban a legénytársaság földbe ássa a lányos ház kapujának a közelében.
Minél nagyobb a fa, annál jobban szereti a legény a lányt.
Ha a leánynak és a szülőknek tetszik ez – és főleg, aki állította –, az egész fiútársaságot gazdagon megvendégelik itallal.
A kisleányoknak is szokás májusfát állítani, őket édesapjuk lepi meg kisebb méretű, gazdagon felpántlikázott fával.
Mindegyiket a hónap utolsó napján ássák ki ugyanazok, akik felállítottak. Ekkor sem marad el a megvendégelés.
Évszázados paraszti tapasztalat szerint május elején a melegedő időjárás hűvösre fordul, és a gyakran – 12-én, 13-án és 14-én – a hirtelen támadt hidegben a vetemények, a gyümölcsféle virágjai megfagynak.
A néphit szerint e dátumokra esik a fagyos szentek, Pongrác, Szervác és Bonifác napja. A hiedelem szerint fázó betegeket takargattak be saját ruháikkal.
Azok megmaradtak, de ők a fagyhalál áldozatai lettek.
A három napot fagyos napnak tartják, s úgy vélik, hogy rossz időjárása azóta tart, amióta a három szent megfagyott.
A néphit Orbán napját (május 25.) is fagyos napnak tartja.
Ekkor is rendszerint jelentős a lehűlés, amely kárt tehet a termésben, a veteményekben, és megcsípi a kukoricát.
Június – Szent Iván hava.
Gyakran e hónapban van pünkösd, Jézus mennybemenetelének ünnepe. A húsvétot követő ötvenedik nap május 10. és június 13. közé esik.
Gyakran az aznapi időjárásból következtettek a szőlősgazdák a várható termésre. A pünkösdvasárnap előtti csütörtök áldozócsütörtök, Jézus Krisztus mennybemenetelének ünnepe, a húsvét utáni kötelező áldozás, a mise szentségében részesülés negyedik alkalma. A református egyházban ekkor tartották a konfirmandusok vizsgáját, az ifjak ekkor mondták el a fogalomtételt, lelkészük pedig a megerősítést.
Az ünnep délutánján tartott táncmulatság neve áldozó, amelyet a konfirmandusok rendeznek. Az általános iskola hetedik osztályos tanulói a szervezők. Belépődíjat szednek, és azt az év végi kirándulásra fordítják.
Medárd napja (június 8.) Drávaszög népének ajkán Medárdus napja. Zivataros nap, sokszor jégcsőt hoz.
Július – Szent Jakab hava.
Illés (július 20.) az Ószövetség leghíresebb prófétája, akit a római katolikus és az ortodox egyház is szentként tisztel.
Ekkor mindig megdörög az ég – tartják.
Augusztus – Kisasszony hava.
Lőrincet (augusztus 10.) az egyház vértanúként tartja számon, aki máglyán halt meg hitéért. Ha szép idő van, hosszú lesz az ősz.
Tréfás szentencia szerint az ezután érő dinnye már kevésbé finom, lőrinces.
A hónap kiemelkedő ünnepe Nagyboldogasszony vagy egyszerűbben Nagyasszony (augusztus 15.) Az egyház ekkor Mária mennybemenetelét, az ország oltalmába ajánlását ünnepeli. Laskó katolikusai azt tartották, hogy Nagyboldogasszony napján keresztet kell vágni a gyümölcsfába, hogy az egészséges legyen, és sokat teremjen.
Ha eddig a napig a kukorica nem hányta haját, nem lehet jó termésre számítani. A hat napig áztatott kendert ekkor kellett szárazra vinni.
Augusztus 20-án Szent István királynak, a kereszténnyé vált magyarság első királyának ünnepe van. A népi hiedelemvilágban „negyvenes nap” volt, azaz negyven napig olyan lesz az időjárás, amilyen ezen a napon. Tréfásan azt is mondogatják: ezen a napon vágják le a szúnyogkirályt, s ettől kezdve egyre kevesebb lesz ebből a rovarból.
Szeptember – Szent Mihály hava.
Népünk jól vélekedik erről a hónapról: szeptember szép ember, de nyomban hozzáteszi: október csúf ember, november rossz ember, azaz az év hátra levő része már hideget, csapadékot, kedvezőtlen időjárást tartogat. Úgy tartották, hogy a 29-én, Szent Mihály napján elvetett gabonamagvak jó termést hoznak.
Október – mindszent hava.
A hó elején, Brúnó napján (október 6.) a katolikusok úgy tudták, hogy aki ezen a napon születik, azt nem rontják meg a boszorkányok, mert táltos lesz belőle.
A meglódult naptár jeles napjaihoz fűződő szokások, hiedelmek mindegyike már a közelgő télre, a mezőgazdasági munkák befejezésére figyelmeztet. Teréz napját (október 15.)
Drávaszög-szerte szüretkezdőként tartják számon.
Simon-Júdás napja (október 28.) a középkor óta ismert kettős apostolünnep. Időjárásjelző regula fűződik hozzá, amely már az akkori diákság körében ismert volt: eljön a Simon, Júdás, dideregve fázik a gatyás.
Arra utal, hogy október végén már elő kell venni a melegebb ruhát, mert ekkor már többnyire hidegebbre fordul az idő.
November – Szent András hava.
Márton napjához (november 11.) a középkori Márton püspök, Tours főpásztorának tisztelete kötődik, aki Európa-szerte az egyik legnépszerűbb szent volt ezekben a korai századokban.
A régi kalendáriumok a napot a gazdasági év jelentős zárónapjaként emlegetik, ekkorra már a mezei munkák befejeződnek. Behajtották a gulyát telelőre. Időjósló nap is. Általában úgy tudták, hogy Márton meghozza a hideget, a telet. Eljött a Márton szürke lovon vagy Márton fehér lován nyergel – mondják akkor, ha esni kezd a hó. Márton libájának a csontja ha veres, sok hó lesz.
A november többek között a nagy névnapozások hónapja, hiszen ekkorra már megritkult az emberek mezei elfoglaltsága, több idejük jutott a szórakozásra.
Ez idő tájt szaporodnak meg a kalendáriumok jeles napjai, közöttük a népszerű női névnapok.
A legkedveltebb magyar női keresztnevet, az Erzsébetet 19-én ünneplik. A név jeles viselője volt az Árpádok leszármazottja, II. András és Gertrúd leánya, aki az egyház tanítása révén az egyik legnépszerűbb női szentté vált: a szegények, a magatehetetlenek, betegek és az őket istápoló intézmények védőszentje. Időjárásjelző is. Ha ekkor csapadék hullik, enyhe lesz a tél. Ezen kívül azt tartják, amilyen ennek a napnak az időjárása, olyan lesz a december.
Alexandriai Szent Katalinra, a legenda szerinti szépséges és nagy műveltségű királylányra, vértanúra (meghalt 305 körül) 25-én emlékezik a katolikus egyház. Nevének jelentése: tiszta. Időjárási regula fűződik hozzá: ha Katalin kopog, karácsony locsog, azaz ha az előbbi napon fagy, karácsonykor enyhe lesz az idő.
A hónap utolsó napján – 30-án – az Andrások ülik névnapjukat.
A katolikus egyház a név legjelentősebb viselőjeként András apostolt tartja számon. A hagyomány szerint x alakú kereszten halt vértanú halált, az ilyen keresztet napjainkban is andráskeresztnek nevezik.
Laskói hagyomány: „András napján a hajadon lányok, fiúk egész nap nem esznek, nem isznak semmit. Fésülködni, mosakodni nem szabad. Este, amikor lement a nap, és a fiatalság le akar feküdni, meg kell mosakodnia. A mosdóvizet nem szabad kiönteni, hanem az ágy mellé kell tenni, ahonnan lesz a feje.
Egy vadonatúj törülközővel megtörülköznek.
Evvel letakarják a vizüket. Megfésülködnek, a fésűbe’ benne hagyják a hajukat, és a tükörrel együtt, amelyben nézték magukat, a fejük alá tették. Enni és inni még most se szabad. Abban az éjszakában még kell hogy álmodja, hogy ki lesz a jövendőbeli párja. Ha a lányok azt álmodják, hogy egy kutya megharapja őket, annak lányfejjel gyereke lesz.”
December – karácsony hava.
Luca napja (december 13.) is időjósló: ha Lucára fagy van, karácsonyra sár. De ennek a megfigyelésnek a fordítottját is igaznak mondják. Az előbbi napon abroncsba szórták a tyúkok eledelét, hogy ne kóboroljon el az aprójószág, és egy helyre tojjanak. A hónap második felében ér véget a Luca-naptól karácsonyig terjedő időszak. A laskói régi öregek ezalatt nem hívták etetéskor a baromfit, mert állítólag a gazda szavára a boszorkányok és az ördögök is megjelentek.
A bővedet, azaz karácsony vigíliáját 24-én tartják. Erre a napra az egyház böjtöt rendelt el, ezért valaha mind a katolikus, mind a kálvinista lakosság tartózkodott a húsfogyasztástól, csak halat ettek. A bőved napi ételekhez hiedelmek kötődtek: „Bőved este egy kis marék szalmát tesz a gazda az asztalra, fehér abrosszal letakarja, és a tetejére teszi a kenyeret meg egy almát. Vacsora után az almát elvágja annyi felé, ahány jószágfa van az istállóban, hogy azok szépen fejlődjenek. A szalmából karácsony első napján minden állatnak ad pár szálat. A megmaradt szalmát eltették, és ha kotlós volt az udvarban, az alá rakták.”
Aki bőved este sült tököt evett, annak egész éven át nem fájt a torka. A mézzel elfogyasztott fokhagyma távol tartotta a boszorkányokat. Néhány falat mézes kenyeret azért ettek, ha valaki megbántotta őket, könnyebben bocsáthassanak meg és békülhessenek ki. A diót mézbe mártogatva fogyasztották, hogy sokáig tüzes fiatalok maradjanak. A családfő egy almát annyifelé szelt, ahány tagú volt a család: akinek olyan darab jutott, amelyikben a mag ketté volt vágva, az beteg lett a következő évben.
Az almának más vonatkozásban is varázserőt tulajdonítottak. „Aki eltéved, bárhol álljon meg egy percre, s kéri Jézust, hogy vezesse el azokhoz, akikkel együtt ette az almát bőved este, abban a pillanatban eszébe jut, hogy merre kell neki hazamenni.” A bőved esti asztalbontás után összegyűjtötték a morzsákat és más maradékokat, a dióhéjat, a fokhagymát. Ha beteg lett valaki, parázsra szórták, és megfüstölték vele, hogy így gyógyítsák.
Bőved este kántálók is járták a falvakat. Köszöntötték a karácsonyt, s ezért ajándékokat, diót, száraz, azaz aszalt gyümölcsöt, pénzt kaptak. A kántálók bőved este elmentek énekelni az ablakok alá. Egyik kisfiú vagy leány beköszöntött: Szerencsés jó estét kívánunk kigyelmeteknek, / Valamint az egész házi népnek. / Egy kis énekkel tiszteletet tennénk, / Ha a házigazdának terhére nem lennénk. / Teccik-e vagy nem?
Akadt olyan is, aki nem fogadta őket. Ott bekiabálták az ablakon: Aki a kántálót be nem fogadja, / Küldje el az Isten taligatolásra!
A legtöbbször elfogadták őket, ilyenkor a tarisznyák, a kis kötények zsebei megteltek dióval, almával, szaloncukorkával. Aszalt alma és szilva is akadt bőven, s került aprópénz.
A felnőttek is eljártak bőved este boldog karácsonyi ünnepeket kívánni a sógornak, komának vagy a jó barátnak, és ott énekeltek, imádkoztak éjfélig.
A kereszténység december 25-ét Jézus Krisztus születése napjaként tartja számon. Időjárási regula kötődik hozzá: fehér karácsony, fekete húsvét – azaz ha ezen a napon havazik, hólepel képződik, húsvétkor jó idő lesz. Azt tartották, ha ekkor megsüti a nap a gyümölcsfákat, sok termést hoznak. Karácsony napjától kezdve nem főztek babot, nehogy kelésesek legyenek. Nem mostak, mert azt hitték, amekkora ruhát teregetnek ki, akkora háziállatuk betegszik meg.
Ács János, Laskó egykori bírója 1898. december 24-én vetette papírra édesanyjának szóló Éva-napi köszöntőjét, amelyben nemcsak a maga nevében szólt, hanem testvérei jókívánságait is tolmácsolta. A szerző valószínűleg irodalmi példák alapján szerkesztette köszöntőjét, ám beleszőtte a korabeli helyi formulákat is: Tisztelt anyámasszon (jó szülükém), elvjött nevenapja, / Amelyet óhajtott, Istenem megadta. / A mai szép napon örömnapot leltem, / Mert jó anyámasszont (szülémet) lehet köszöntenem. / Az Istentől vártam azt az órát, percet, / Melyben kiönthetem hálás érzelmemet. / Puszta ma már minden; völgynek és a hegynek / Szép virágszálai mélyen szenderegnek, / És a madár nem dalol a sík vidéken, / Hogy szép felköszöntőm zengedezné velem. / Egy olyan köszöntőt, mely a szivében támad, (foganton) / Üdvözölni kedves anyámasszonyt (jó öreg anyánkat). / Egyszerűség most rövid beszédem. / Pedig ez fogamtott szívem közepében. / Amely óhajtja, hogy gyermekid javára / Messze, messze legyen életed határa! / Kedves anyámasszony (jó szülükém), / Fogadd hát ezt a jó kivánatot! / Gyermekeid szíve mást nem adhatott, / Mind azt, hogy nincs szebb ajándéka gyermekid keblének / Mint ha áldását kéri drága szülémnek. / Azokra áldást kér, kik ápoltak minket a bölcsőtál kezdve, / Elhalmozóak minket jóval, gondosan szeretve, / Kik megvigasztaltak minket, ha folytak könnyeink. / Tehát áldottak legyenek drága jó szüleink! / Eljuttatott Isten nevének napjára, / Kedves anyámasszon (jó szülükém), öröm sugárka / Ragyog át lelkemen, hogy jó kívánságom, / Gyermeki üdvözlim most feléje bocsátom. / Légyen a kend élte boldog, legyen örvendetes, / Minden lépte nyoma vidám s örömteljes / Isten áldásával az öröm karöltve járjon, / Keblére minket is szeretettel várjon! / Minden lépésein új öröm teremjen / Véle jókedve járjon és nála pihenjen! / Kerülje a házat, mint homály a napot, / Kedves anyámasszon (jó szülükém) jabbat a jó se kivánhatok /
Boldoggá, derültté tegye Isten éltét; / Ne ízlelje sose a bánatok mérgét / Homlokodnak már őszülő koszorúja! / Nyújtsa Isten éltét még nagyon sokáig! / Ugyan a bizonyost nem tudjuk magúnkról / Ami szép jó és nemes van ezen a világon / E napon szívemből azt kendnek kivánam. / Adjon az Úr Isten hosszú, szerencsés életet, / Ne érezze soha a rideg végzetet! / Sok szép időt élt kend öröm s szenvedésben, / Tudom, kend előtt van az emlékezésben; / Éljen kend ezentúl boldogabb időket / Vidám névnapokkal számos esztendőket! / Hosszúra terjedjen életet pályája! / Legyen ez részemről névnapi kívánat. / Mindaz, amit kendnek hű gyermeki kívánnak: / Terjedjen még élted számos esztendőkre / A boldogtalanság és a szomorúság távozanak tőle, / De nagyon messze tőle! / Hogyha pedig éltedet / Az Úr kéri, lelkedet, / Vigyen az egekbe, / Szentek seregébe, / Hogy az Urat áldhassad / Szent, szent, azt mondhassad! / Szivemből kivánom!
Bár az év végéig karácsony után alig marad néhány nap, de ezek között jócskán akad piros betűs, jeles ünnep. Az egyház december 26-án és 27-én két szentjéről emlékezik meg. A legendák ezekhez a napokhoz kötik Szent István vértanú és Szent János, az evangélista ünnepét. Egészen a XVIII. századig ezek a napok is a karácsonyi ünnepkörhöz tartoztak. Gyakorlatilag ebből az időszakból maradt fenn a verses névnapi köszöntés szokása. Álljon itt példának a János-napi köszöntő szövege: János, felvirradtál ma neved napjára, / Serkentsd ki álmodban hangos citerádban. / Kívánom, hogy éljünk több János-napokat, / Bú és bánat nélkül való hónapokat. / A te esztendeid sokra terjedjenek, / Hetvened vagy nyolcvanad évekre menjenek, / Szívemből kívánom, amíg tart életed, / Isten szent lelke maradjon veled.
A névnapot köszöntő gyerekek diót, pénzt kaptak, a felnőtteket borral kínálták.
Aprószentek napja (december 28.) a karácsonyi ünnepkör része. A liturgia és a szokásmagyarázó mondák szerint ez a nap azoknak a kisdedeknek az ünnepe, akiket Jézus keresztelésekor Heródes király megöletett.
Ennek emlékére maradt fenn a kisgyerekek „megkorbácsolása”, amely tulajdonképpen a betlehemi kicsinyek szenvedését idézi, de ugyanakkor a termékenység- és az egészségvarázslás ősi hagyományelemeit is őrzi. A gyerekek a második világháborúig járták a falvakat, kezükben fűzvesszőből font korbácsot vittek.
Bekéredzkedtek a házakhoz, és először mondókát adtak elő, ódoricsoltak: Ódorics, ódorics, / Egészséges légy, / Beteg ne légy, / Keléses ne légy, / Apádnak, anyádnak szót fogadj, / Ahova küldenek, szaladj!
Ezután fiúpajtásaikat – néha a felnőtteket is – a fűzfából font korbáccsal megveregették, amiért kisebb ajándékot, diót, édességet vagy pénzt kaptak.
A hiedelem azt tartotta, hogy akit megódoricsoltak vagy megsubrikáltak, nem lett keléses. Ha ezen a napon esett az eső, azt mondták, kelésesek lesznek a gyerekek.
A katolikus egyház az év utolsó napját – december 31. –, az új év vigíliáját Szent Szilveszter pápa (314–335) ünnepének nyilvánította. Elsősorban a fiatalok körében kapcsolódtak hozzá jósló eljárások. „Szilveszterkor a lányok csináltak tizenhárom papírost, és minden egyre ráírtak egy-egy férfinevet. Eztet összegöngyölgették, és egy kis tésztába beletapasztották, és forró vízbe belefőzték. Amelyik legelőször jött fel a víz tetejére, azt ki kellett kapni a lánynak, és amilyen név volt a papírosra ráírva, olyan nevű lett a férje.” Egy másik hiedelem: „Szilveszterkor a fiúk és lányok tollas pogácsát sütöttek. Minden egyes zsíros pogácsába beleszúrtak egy-egy kisebb libatollat, és amelyiké sütéskor megégett, az abban az évben meghalt.” Alighogy az óra elütötte az éjfélt, és a naptár árfordult az új évbe, jót, szerencsét kívánó köszöntők kopogtattak a házakba.
A szokások, hiedelmek ősi, íratlan törvények alapján ismétlődtek.
Ezekről a legrégibb és hiteles leírások szintén Ács Gedeontól származnak. Az 1848–1849-es szabadságharc leverése utáni amerikai száműzetésben vezetett naplóiban meglepő hitelességgel és hozzáértéssel írt a falusi társadalom fontos eseményeiről. Lelkészként tanúja volt az emberélet fordulóinak, a születés, a házasság, a halál ünnepeinek. Az ezekhez kapcsolódó és itt hitelesen leírt szokások némelyike még napjainkban is él, bár többségüknek csak az elemei bukkannak már fel, jó részük feledésbe merült.
A születéstől kezdve a szokások hozzátapadnak az ember életéhez, amit Ács jó szemmel vett észre. Már a név kiválasztását is a hagyomány szabályozta, a Bibliában található neveket például előnyben részesítették. A faluban sok volt a Sára, a Mózes.
Az újszülött életében a keresztelő volt az első nagy esemény.
A keresztszülők megválasztása alapos körültekintéssel már a születés előtt megtörtént. Régen és most is többet választanak. Közülük az a legfontosabb, aki „víz alá” tartja a gyermeket, de a többiek is, akik a keresztelendő gyermek köré állnak, és keresztszülők lesznek. „A komaság maga, kivált a baranyai magyarok s a szerbek közt, nagyon megérdemelné, hogy embereink figyelemre vegyék, mert az egyik legszebb népszokás nálunk. Alsó-Baranyában, ha idegen férfi talál belépni oly házhoz, hol gyermekágyas nő van, kalapját a menyecskék elveszik, és azt ki kell váltania. A gyermeket apja alsó ruhájába takarva viszik kereszteltetni, és csupán asszonyok mennek vele a lelkészhez. Egy hétre vagy előbb is néha, néha utóbb, paszitot tartanak, s ilyenben magam is gyakran voltam. A bába elnököl gyakran az asztalnál” – írta naplójában Ács Gedeon.
A keresztelői lakoma szokása máig él. Némely család kisebbfajta „lakodalmat” tart, amikor negyven-ötven rokont, barátot és természetesen a komákat hívják meg a keresztelőt követő ebédre.
A kalaplevétel szokása a születést megelőző babonaságok közé tartozott. A lényege: abban a házban, ahol gyermeket váró asszony feküdt, ha jómódú férfi érkezett, a házbeli asszonyok elvették a kalapját. Közben az asszonyok köszöntőt mondtak, hogy a gyerek – azaz a fiú, mert csak akkor vették el a kalapot, ha fiút szerettek volna, s rendszerint ez volt az óhajuk – hasonló legyen, mint a kalap gazdája (gazdag).
A kalap tulajdonosa csak váltságdíj ellenében, rendszerint bizonyos pénzösszegért kaphatta vissza a fejfedőjét.
A gyermekágyat fekvő asszonynak a komaság és rokonság a paszit alkalmával finomabbnál finomabb falatokkal és édességgel kedveskedett. Ez a szokás még napjainkban is él.
A gyermekéletet Ács nem mutatta be részletesen, csak néhány utalást tesz arra. Többek között, hogy a kisdedeket milyen gonddal óvták a rontástól. „Az igézésben nálunk is erősen hisznek, s ha jól emlékezem, efféle megrontás ellen az igéző mosdó vizét itatják meg a beteg gyermekkel.” Egy másik bajelhárító műveletről is tudomása volt: „Igézés ellen jó a gyermek arcára háromszor pökni (köpni). Ezt velem is tette egy laskói asszony gyermekkoromban, miért azonban vastag hálátlansággal fizettem.” A szemverést, igézést elhárító hasonló eljárásokról még az 1980-as évek elején is lehetett adatokat gyűjteni.
A felcseperedett lányok, legények az őszi szőlőcsőszködés során találhattak alkalmat a találkozásra. „Szeptember elején, sőt néha pár héttel előbb már alig lehetséges látni az alsó-baranyai falvakban. De a hegy megnépesült lyányok és menyecskék ezreivel, kik a nappalt apró csoportokban vagy egyedül ülve, varrogatva, kerepelve s ujjongva töltötték. Éjjelre pedig vén vincellérek, tisztes banyák gunyhójába gyülekeztek, vagy ha szolgabíró parancsolta, a hegy-aljai falvakba ballagtak le. Szombaton estve eleség érkezett számukra hazulról, kivált kenyér a dióhoz s szőlőhöz, melyet a baranyai nép hízlaló erejűnek tart, s melyet oly örömest csemegéz a parasztlyány a lakodalmas napok közeledtekor, iparkodván hízni, mert az a szebbüléssel (egy szó olvashatatlan – L. K.). S szombat estve érkezett hosszú szűrökben a legénysereg is, hogy mulasson kedve szerént hétfő reggelig.
Egynémelyik más napokon is elnézett a szőlők közé, ha szerét ejthette, s ha Julist vagy Judkát egyedül találta, a lugas árnyékában volt suttogás, hamiskodás.
Azt hitték, senki sem láthatja, amit tesznek a lugas árnyékában, de látott mindent a távol diófa tetejéről a seregély, s látta az ellenség gondatlanságát, jelt adott társainak, és a lakoma megkezdődött roppant csevegéssel, melyhez hasonlót a világ nem ismer.”
Ha szerelem szövődött a fiatalok között, megkezdődött az óvatos tapogatózás, vajon a lányt hozzáadják-e a szülők feleségül a fiúhoz.
„A(lsó). Baranyában ősz elején a vén asszonyok járnak estvénkint előleges alkudozásokra, s velük a pajkos legények sok tréfát űznek. Szép lyány utca ajtaja elé gödröt ásnak estve, vagy az ajtót vékony zsineggel átkötik, s mikor a nanó elbukik, ők rejtekökből nagyokat kacagnak.
Az ily parlamentair banyát a konyhán szokás fogadni.
A beszélgetés látszólag egyéb tárgyról foly, s a fő thema szóval néha érintve sincs, de jelek által eléggé érthetően van kifejezve. A tűz piszkálása ebben nagy szerepet játszik, de módjait már feledem. A szerencsésen bevégzett előalkudozások után történik a forma szerinti megkérés násznagy által, és aztán az eljegyzés. A. Baranyában egymásnak gyűrűt, de legszokottabban kendőt(az 1930-as évekig a lány jegyesének ugyanígy gazdagon hímzett fehér selyemkendőt adott. – L. K.) adnak a párok.
Ez utóbbit gyakran a pap előtt, mikre mindig estve mennek, hogy az eljegyzés egyházi szentölést kapjon.”
Más helyen Ács Gedeon még egyszer szóba hozta a gyűrűadás szokását. „Úgy gondolom, hogy a jegygyűrűt tán minden keresztény országban a bal kéz negyedik ujján szokás viselni: Magyarország némely vidékén a jegygyűrűt a bal kéz kis ujján viselnél, s e szokáson alapul a néphiedelem, mely szerént azon ujjból életér megy egészen a szívhez.”
Színes, élvezetes leírást készített a lakodalmakról, amelyet a Függelékben közlünk. A párnatáncot is divatosnak mondja.
Azokat a lakodalmi játékokat, amelyeket leírás nélkül Ács Gedeon csak felsorolt, a legidősebb falubeliek emlékezetének segítségével sikerült rekonstruálni. A kendővel való verést éjfél után játszották, többnyire fiatalok. Választottak egy hajtót, aki kendőt fogott a kezébe, és azt jól megcsomózta. Közben valaki átment a másik terembe. Lehetett nő vagy férfi is.
A hajtó csomózott kendőjével csapkodni kezdte a játék résztvevőit. Ha a másik teremben férfi volt, akkor a nőket, vagy fordítva, s közben mondta: „Ezért ég.” Ha valakit sikerült kendőjével elverni, az lett az égőcske. Át kellett mennie a másik terembe, ahol csókot adott annak, aki elrejtőzött.
Szerepet cseréltek, s attól kezdve az kergette a játékosokat, s igyekezett újabb „égőcskét” találni.
A csizmavarrást a lakodalomban éjfél után játszották.
A „csizmadia” egy kis székre ült, s két inas állt mellé. A mester kezébe kaptafát vagy kisebb botot vett, s azzal tréfás szöveg kíséretében jól elverte az inasokat.
Ezt a szokást más vidéken is ismerik. Tulajdonképpen mesterséget utánzó játék. Sikere a csizmadiát alakító legény tehetségétől függ, hogy mimikájával, mozdulataival mennyire tudja megnevettetni a közönséget.
A szakácsnék meglopása során az ügyesebbek húst vagy kalácsot csentek el. Ha kiderült, a főzőasszonyt – mint Ács is említette – megidézték a násznagy elé, aki ítéletet mondott felette. Büntetésül tyúkólba csukták vagy totyolták: a szakácsnőt egy-egy férfi megfogta a térdénél, a másik kettő a hónalját, és fenekét a küszöbhöz verték.
Az Ács által divatosnak említett párnatánc tulajdonképpen szerelmi játék. Nők, férfiak körbe álltak, amelyen belül valaki párnát fogott a kezébe. Énekszóra körbe járt, és az előtt, aki neki legjobban tetszett, letette a párnát. Rátérdeltek mindketten, megcsókolták egymást, majd az iménti kiválasztott vitte tovább a párnát. Ez utóbbira és a szakácsnék meglopására ismerünk párhuzamot. A többi azonban szinte kivétel nélkül újdonságnak számít a szakirodalomban.
Eleink – így látszik hagyományaikból – nem félték a halált. Érzelmek nélkül várták, sőt kérték. A természet rendjének tartották bekövetkeztét. 1857-ben írta le Ács Gedeon a temetés forrásértékű közlését, amely a Függelékben olvasható. Feljegyzéseiből nyilvánvalóvá válik, hogy, akárcsak a közeli Ormánságban és Szlavóniában, a Drávaszög falvaiban is a temetés szertartásának elmaradhatatlan része volt a siratás a XIX. században. Recitálva, kötetlen énekformákkal siratták halottjukat a családtagok, a közeli hozzátartozók.
Ácstól azt is megtudjuk, hogy az asszonyok költői szépségű szövegekbe keretezték fájdalmukat. A megindító vallomások mellett azonban „badarságok” – amit ma siratóparódiának nevezünk –, is elhangzottak. Ez utóbbiak kései párhuzamait a közelmúltban még gyűjteni lehetett.
A halotti szokások közül a sír későbbi behantolása, látogatása régies vonásokat mutat. A gyümölcsfa lábhoz és fejhez ültetése ugyancsak mitológiai képzetek hajdani meglétére vall.
Napjainkban a temetés rendje egyszerűsödött, az érzelmek és fájdalmak hangjai elcsendesedtek, és nem siratók formájában hangzanak el. A temetési menetnek azonban megszabott rendje van ma is. Elöl halad a fejfát vivő személy, akit fiatal lányok követnek a koszorúkkal és virágcsokrokkal, majd a lelkész a kántorral és az énekesasszonyok.
A közeli barátok és ismerősök együtt haladnak, felváltva ők viszik Szent Mihály lován a koporsót, amit napjainkban kerekes kocsin tolnak. A halottat a családtagok, majd a nők és végül a férfiak kísérik.
Végül mitől függ a hagyományok „életkora”?
Elsősorban azok hűségétől, akik őrizték, őrzik vagy őrzésére vállalkoznak. A laskóiakban az 1980-as években erőteljesen fellobbant az érdeklődés múltjuk iránt. A Petőfi Sándor nevét viselő művelődési egyesület újraalakításával tudatosan kezdték összegyűjteni a feledésbe vesző hagyományokat, a letűnt életforma kellékeit. Szívügyüknek tartották a gazdag szellemi és néprajzi örökség átmentését, megőrzését és további ápolását.
Amikor 1981. december 12-én megnyílt a Laskói Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény, az ünnepi beszédet tartó szónok azt mondta: a falu apraja-nagyja régen látott összefogással azon igyekezett, hogy a „századok setétségéből” minél több tárgyi emléket begyűjtsön a most élőknek, és megőrizzen a jövőnek. Azt tartják, hogy aki szellemi javakban gazdag, az nem süllyedhet végzetes szegénységbe.
A lelkesedés új hagyományokat is teremtett: feléledt a régi színjátszási kedv, asszonykórus alakult az elfeledett dalkincs újratanulására és népszerűsítésére. Festők, írók érkeztek a kis faluba, s azokra az értékekre hívták fel a figyelmet, melyeket az ott lakók talán észre sem vettek, de nélkülük mindnyájan szegényebbek lennénk.
| Rekesztés, házkerítés 1987-ből |
| Népszínművet bemutató amatőr színjátszó csoport az 1930-as években |
| Laskói ház udvara 1963-ban |
| Az Ács Gedeon halálának századik évfordulóján, 1987-ben rendezett irodalmi műsor résztvevői |
| Farsangi alakoskodók Laskón, az 1970-es években |
| A Laskói Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény |
| A Laskói Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény anyagának részlete |
| Festett bútorok a Néprajzi Gyűjteményben |
| Komáromi láda a néprajzi gyűjteményben |
| A cinterem |
| Dormán László fotókiállításának megnyitója a néprajzi gyűjteményben |
| A laskói akvarellfestés résztvevői 1984-ben. Balról jobbra: Gyurkovics Hunor (festőművész), Lábadi Károly (néprajzkutató), Penovácz Endre és Torok Sándor (festőművészek) |
forrás: sulinet.hu/oroksegtar/data/100_falu/Lasko/pages/015_a_szellemi_orokseg.htm
Atilla, nemzetünk táplálója
HunHír.Hu
"Csaba királyfi, a hatalmas Atilla legifjabbik fia, aki ott volt a gyászmeneten, még három nap, meg három éjjel gondolkozott, hogyan is történjék hát a király elföldelése. Amint így gondolkozott, meglátta, hogy az országon végig sírdombok emelkednek egy vonalban. Megparancsolta hát, hogy ássanak fel egy ilyen dombot. Hadd lássák, hogyan temették el a régi királyokat meg vezéreket...
Azért különösen fontos épp a temetkezést megidézni, mert ez tárja fel számunkra, hogy az atillai örökség milyen formában működik a jelenben és az eljövendőben! Atilla nagykirály temetkezésének pediglen két - látszólag egymásnak ellentmondó - mondája van. Az egyik (Móra Ferencnek és Gárdonyi Gézának köszönhetően közismertebb és többször hivatkozott)változatban Atillát folyóba temetik el, mégpedig úgy, hogy a folyót elterelik és az így szárazon maradt folyómederbe helyezik hármas koporsóját, majd a segédkező szolgákat lenyilazva, a folyót visszaterelik a medrébe. Az aradvégi hagyomány a temetéshez, illetve a nagykirály életének három/!/ sarkalatos pontjához még három helységnevet is hozzákapcsol, miszerint Atilla Engadiban született, Zeleméren nevelkedett és Dombegyházon halt meg. Ha eltekintünk attól az igencsak kézenfekvő lehetőségtől, hogy itt tipikus beszédes nevekkel állunk szemben és inkább e három hely konkrét földrajzi fellelhetőségét keressük, akkor is érdekes eredményre jutunk. Engadit találhatunk a mai Svájc területén, mégpedig Uri kantonban, a Tárim-medencében és - mintegy a legérdekesebb lehetőségként - a Szentföldön! Zelemér Debrecen mellett található, Dombegyház pedig Békés megye délkeleti csücskében.
Visszatérve azonban a temetkezéshez, érdemes végiggondolni, mit is közöl velünk rejteki nyelven ez a monda? A folyó motívuma, mint ismeretes, a tradícionális gondolkozásban az időt (is) jelenti, így tehát ebben a változatban a temetés szertartásának idejére magát az időt terelik el addigi medréből/!/, hogy majd a szertartás végeztével újra eredeti medrében áramoljon tovább, immár az az "atillaságot” is magába fogadva. Atilla halálával tehát két irányba ágazik szét az időfolyam: egy elterelt, azaz "máshol” lévő és egy medrében tovább áramló időre! Maga az "atillaság” pedig mindkettőben tetten érhető lesz, mégpedig annak lényegeként: az üdvtörténeti és a történeti, azaz a mi időnkben egyaránt. Ugyanakkor azt is tudhatjuk, hogy ez utóbbi esetén elsősorban melyik nemzetnek szólóan! A meder szónak ugyanis van egy olyan hangalaki változata, hogy: magyar! Az atillai folyam (testetlen, hullámtermészetű létezés!) testetöltése tehát a magyar történeti időben várható és az adott pillanatban be is teljesedik, amikor Emese ágyékából az égi folyam elindul, hogy belőle Álmos vezetésével dicső szent királyok támadjanak....
Az elterelt idő azonban konkrétabb jelentést is hordozhat! Elegendő itt Heribert Illig nagy port felvert kutatási eredményére utalni, amely szerint a történeti idő menetébe mesterségesen iktattak be majd 3oo esztendőt, éppen az Atilla halálát követő időkben!
A temetési monda másik - aradvégi - változatában a temetés nem folyóba történik. Sőt, épp az a mondai táltosok alapproblémája, hogy nem tudják, hogyan temessék el a királyt. Már ott járt a koporsó a Tisza (tűz!) és a Maros (mars és mors /halál/!) szögletében, mikor a táltosok megfejtették, hogyan kell eltemetni Atillát úgy, hogy ne történjen ásóvágás a földbe, és akik eltemették, ne vihessék hírül, hogy hová tették. De idézzük innen pontosan!
"Csaba királyfi, a hatalmas Atilla legifjabbik fia, aki ott volt a gyászmeneten, még három nap, meg három éjjel gondolkozott, hogyan is történjék hát a király elföldelése. Amint így gondolkozott, meglátta, hogy az országon végig sírdombok emelkednek egy vonalban. Megparancsolta hát, hogy ássanak fel egy ilyen dombot. Hadd lássák, hogyan temették el a régi királyokat meg vezéreket...
Amint ástak, hát egy kikövezett folyósóra bukkantak, amely az összes sírdombokat összekötötte egymással. No, most már tudott mindent Csaba királyfi. Ráparancsolt a koporsót hordó vitézekre, hogy menjenek be az alagútba, oszt vigyék a koporsót, amíg bírják vinni. Még a fölkantározott lovat is bevezették az alagútba. Azok elindultak oszt vitték, vitték a koporsót. Csaba királyfi meg a többi kíséret kint maradt a föld színén. Amikor azok már jó messzire jártak, a királyfi kiadta a parancsot:
- Most pedig földeljétek be a kijáratot, hogy mi se tudhassuk meg, hová tették a nagy király koporsóját.
A nézők meg a gyászkíséret ásót-kapát ragadott, oszt egykettőre beföldelte a sír nyílását. Így temették el Atillát úgy, hogy csak a dombba történt ásóvágás, de a birodalom sima földjébe egy sem, oszt ki tudja, akik bevitték a koporsót, meddig hordták a vállukon, mert visszajönni már nem tudtak."
Látszólag e monda ellentmond a folyóba temetés hagyományának. Azonban hogy itt Atilla a halálát követően szintén hullámtermészetűvé lényegül át, jól mutatják a monda azon elemei, melyek egyértelműen egyenes ösvényeink, azaz az élő-hullámzó erővonalrendszer jellemzői (egy vonalban emelkedő sírdombok; kikövezett folyosó, mely összeköti a halmokat egymással). Még mintha a lüktető-hullámzó mozgás is megjelenne a koporsó folyamatos vállon hordásának mozzanatában! És hogy valójában milyen típusú energia áramlásáról lehet itt szó, arról nemcsak Atilla személye vall, hanem a bevezetett felkantározott(!) élő fehér ló is! A két monda lényegi azonossága nyelvi úton is megmutatkozik: az egyik esetben HaLoMSíRba, a másikban HuLLáMSíRba történik a temetés. Ha pedig a két mondát egymás mellé illesztve együtt olvassuk végig (folyóvízbe és földbe temetés egyidejűleg), akkor épp azt az égi helyszínt "tapogatjuk le", melyet egyik oldalról egy földes közegű, másik oldalról egy vizes közegű jegy határol, önmaga legfontosabb jellegzetessége pedig éppen hullámzó volta. Természetesen a Vízöntőről van szó, amely az egyetlen a 12 állatövi jegy közül, ami rendellenesen viselkedik. Ez a rendellenesség pedig abban nyilvánul meg, hogy mivel saját idővel nem rendelkezik, ezt a két szomszédos jegy idejéből gazdálkodja ki oly módon, hogy rájuk hullámozva összekapcsolja őket, míg ott, ahol szabályosan neki kellene kifejtenie működését, időszakadék tátong. A rendellenesség tehát idő-jellegű! Időtlen és idő fonódik össze, ütközik meg itt, hogy átsegítse az arra érdemes létezést egy természet- és isten-közelibb, ezzel egyben egy magasabb szintű létformába. Hogy miben különbözik tehát a két monda egymástól, innen nézve világosan látható. Az egyik esetben normál (éves) menetben kapjuk meg az atillai működést, egy földes-testes közegen keresztül, míg a másik esetben ugyanezt precessziós (történeti) keretben szemlélhetjük egy vizes-testetlen közegen át. Az első esetben a kiséves működés/működtetés módjáról van szó, míg a második esetben ugyanez a működés a történeti keretek között rajzolódik ki. És éppen ez az a két mozzanat, amely krónikás hagyományunkban is megfogalmazódik, mégpedig Árpádék bejövetelével kapcsolatban. Szinte az első teendők egyike, hogy megízlelik a folyók és a föld ízét (az íz szó őst is jelent!), majd kijelentik, hogy ők ide Atilla örökébe jöttek be! Mondhatjuk: Atilla tehát e nemzet étele-itala (ahogy Szántai Lajos fejtette ki e név jelentését). Erről azonban egy másik étel-italáldozat is eszünkbe juthat, amely épp egy elkövetkező (leg)magasabb létformát hivatott számunkra előkészíteni: a feltámadásét! Ennek az egyik kulcsa hát, szent helyeink működésén keresztül a visszatérő atillaság, mely a létezés mindkét alapvető formáját, a részecske- és a hullám-természetet egyaránt érinti. (És így azon sem csodálkozhatunk, hogy a zsidó Talmud miért sorolja Krisztus urunkat ugyan abba a családfába - Nimrúd leszármazottjaként -, mint amibe Atilla tartozik.)
Hogy az atillai működéssel kapcsolatos kép még teljesebb legyen, érdemes megidéznünk egy olyan látomás (tisztánlátás) üzenetét, mely tovább pontosítja Atilla és az erővonal-rendszerünk között fennálló kapcsolatot. (A látomás hitelessége a szerző számára kétségen felül áll.)
E szerint Atilla hármas koporsója egy olyan "generátor", mely a galván-elemekhez hasonlítható, azonban nem elektromos részecskéket (elektronokat), hanem mágneses egypólusokat (értsd: különálló északi és déli pólusokat) állít elő. E különálló pólusok kapcsolatba hozhatók az idő problematikájával, amennyiben - a közlés szerint - az időfolyam épp azon a ponton keletkezik, ahol a pólusok dipólussá egyesülnek (Vízöntő-paradoxon). Ez a "generátor” (azaz a koporsó) továbbá kapcsolatban áll a Föld pólusvándorlásával is (mely utóbbi valószínűsíthetően jelentős szerepet játszik a földi kataklizmák bekövetkezésében, a napfolttevékenységgel szoros összefüggésben!)
Ezeken kívül még szoros a kapcsolata a mohamedánok szent kövével, a Kabával (~Csaba!), amely egy mágneses tulajdonságú(!) meteorit ("Csillag esik földre, jött éve csodáknak..."). Minthogy erővonalrendszerünk is mágneses természetű, az Atillával való kapcsolata kézenfekvő. Így a nagykirály számunkra - amennyiben erre méltónak bizonyulunk - valóban kegyelemként nyilvánul meg , mégpedig idő formájában. A mágneses jelleg viszont egy olyan helyzetben bizonyulhat szó szerint életmentőnek, amelyben - a pólusváltás következtében - átrendeződik bolygónk mágneses tere!
Az viszont több mint figyelemreméltó, hogy az atillaságot a hagyomány tanúbizonysága szerint is továbbörökítő Szent László "ikre", Géza herceg Képes Krónikánkban szereplő neve - GéLyS MaGNuS - hangalaki változata (mint Pap Gábor volt szíves figyelmemet felhívni) a MáGNeS PóLuSnak. A krónika váci szarvascsoda(!) témájú képén karöltve jelenik meg Szent Lászlóval, azaz ha szabad így fogalmaznunk, - már kétpólusként!
Tovább pontosíthatjuk e működést, ha az égi megfelelésekkel is kiegészítjük. Mint már korábban láthattuk, ebben két tengely játszik főszerepet: a Tejút vonulata (Nyilas-Ikrek tengely) és a Vízöntő-Oroszlán kapcsolat. Ugyanezt az eredményt kapjuk akkor is, ha magának az Atilla névnek a kalendáriumi helyeit (azaz az atillaság esztendőbeli működésének csomópontjait) tekintjük. A jelenlegi névünnep /január 7./ a Bak-Vízöntő-áthatás érvénytartamába esik, míg a korábbi /május 21./ az Ikrekébe. (Megjegyzendő, hogy ez utóbbi naptári helyen ma Konstantin névünnepét találjuk, amely név képviselőjének zománcképe a Szent Koronán éppen Atilla helyett szerepel, a korábbi képcserének "köszönhetően"!)
De vajon mi a kapcsolat a két tengely között? Ha a tartalmakat a térbeliség, azaz a csillagképek keretében bontjuk ki, akkor a következőket mondhatjuk. A Nyilas irányában saját Tejútrendszerünk középpontjába látunk be; innen ered minden energia és anyag, amely a spirálkarokat felépíti és működteti. Ez azt jelenti, hogy itt voltaképpen a teremtői működés nyilvánul meg vagyis saját Teremtő Atyánkhoz láthatunk be ebben az irányban. Ettől kissé eltérve, a Skorpió csillagkép irányában viszont az egész látható világ középpontja van! Az átellenes ponton az Ikrek a "fiúság” jellegzetes tartalmait hordozza, kinek "földetérése” viszont a Bikához kötött, hiszen itt egyesülnek legközvetlenebbül az égi és földi erők. Ez utóbbi mellett találjuk a már emlegetett Orion /Nimrúd/ csillagképet: a fiúság testi megjelenésének örök alakját, a fénytestet. Ez a tengely tehát a Tejút, a teremtő és újrateremtő erők alászállásának és visszatérésének térbeli útja, a Nimrúd ősatyától Hunoron és Magoron át kiinduló üdvtörténet forrása. Ahhoz azonban, hogy az emberi lét keretében formát öltsön, szükség van még egy lényeges mozzanatra: a Szűz közvetítésére, azaz szűzből fény általi anyává átváltódására (Szűz és Halak csillagképek és állatövi jegyek, hiszen közvetítésről van szó!). Amikor ez az üdvtörténet a történetiség síkján megjelenik, már más kereteket is felhasznál saját kibontakoztatásához, hiszen itt már az időbeli működés fog döntő szerepet játszani. Arculata mindenkor az Oroszláné(csillagkép és állatövi jegy egyszerre), hiszen ő az örök királyság(uralom) letéteményese; a mindeneket megújító erők hordozója (Vízöntő), mely erők közvetítője a földi világba égi madár: a Turul. Atilla-Álmos-Árpád. A Megváltó Királyok láncolata: csillaglánc. Fény érkezik általuk, melynek "leghétköznapibb” működését a maradék négy állatövi jegy(időben) határozza meg.
Ezek szerint a HaLMoK az eLMéLKedés kitüntetett helyei is, ahol, mint az anyai eMLőKön, a tej útján át, az ősök eMLéKezete hívható le, kelthető életre. (Hagyományunkban a holtak/ősök fülcsengéssel jeleznek az élőknek!).
Azonban további titkokat is felfejthetünk, ha két kitüntetett tengelyünket a térbeli és időbeli működés vonatkozásában egymásra vetítjük! Már csak azért is bátran megtehetjük ezt, mert itt végig a létszintek közötti átváltódásról volt szó, ráadásul korunkra éppen e két tengely - a Tejút térbeli és a Vízöntő-Oroszlán jegyek időbeli tengelyének - egyre teljesedő átfedése kezdődött meg. Ez pediglen nem csak azt jelenti, hogy a Tejút teremtő energiáit ebben a világkorszakban a Vízöntő szűrőjén keresztül, tehát alapvetően hullámtermészetű formában kapjuk, magasabb szintű létformára sarkalló lelkesítő erőként, amelyre ráhangolódva és cselekedeteinket a teremtő aktuális parancsához igazítva a Szent Szellem által épülhetünk (ebben az értelemben beszélhetünk a Szent Szellem korszakáról), de jelenti azt is, hogy a halmok és velük ősi szent helyeink - éppen az előbbiek okán - újra visszakapják jelentőségüket. Amennyiben ezt a tényt nem ismerjük fel időben, akkor ezen energiák életet elpusztító aspektusát fogjuk megtapasztalni! Ha most e működés égi részleteit is szemügyre vesszük, mindezek célja is körvonalazódik. Arról már tettünk említést, hogy a Vízöntő rendhagyó módon nyilvánul meg, amennyiben saját idővel nem rendelkezvén, ezt a két szomszédos jegyből (Bak és Halak) gazdálkodja ki úgy, hogy ráterülve e két égi szomszédra, két síkhullámot alkot felettük, ezzel két téri dimenzióval gyarapítva saját négydimenziós téridejüket. Emiatt e téridő-szakaszban az idő szükségképpen összezsugorodik, amit mi az idő felgyorsulásaként tapasztalunk meg, minthogy ott, ahol "normális” esetben a Vízöntő jegynek kellene lennie, "időszakadék” tátong, azaz egy dimenzió-váltás következik be! Ez az esztendős változásrendben is jól megtapasztalható az arra érzékeny egyén számára, de különösen a precessziós menetben válik meghatározóvá, mégpedig itt már az egész emberiség számára, mégpedig testig hatoló tapasztalásként. Nem véletlen a figyelmeztetés ugyanis: "hús és vér nem örökölheti Isten országát!” Természetesen az átellenes oldalon, az Oroszlán tájékán az idő "megnyúlásával” számolhatunk, azaz mintegy állni látszik az idő (aranykor!), ami úgy valósul, hogy e jegy dekanátusai (tíz napos egységei) szakaszosan átcsúsznak a két szomszédos jegybe. Ha most a dekanátusi rendet is figyelembe vesszük, akkor egy nagyon fontos észrevételt tehetünk: az Oroszlán-Vízöntő tengely is kirajzolja a Tejutat! Csakhogy ez nem a valóságos, azaz térbeli, tehát az égbolton beazonosítható Tejút, hanem egy időbeli/!/ Tejút! És e kettő kerül napjainkban egyre inkább fedésbe egymással! /lásd az ábrát!/
Az is jól látható, hogy az időbeli Tejút éppen fordított helyzetű a térbelihez képest, amennyiben szétágazása nem a Nyilasnál, hanem az Ikreknél érhető tetten (természetesen dekanátusi léptékben). Amikor e két tengely fedése teljessé lesz, különleges helyzet áll elő. A térbeli és időbeli Tejút átfedi egymást, ami azt jelenti, hogy a térbeli és időbeli működést generáló erők kerülnek egymással fedésbe, vagyis a téridő lenullázódik! Mégpedig éppen ott, ahol az ítélet-helyzetet jelző két Mérleg-dekanátus van! Ekkor a Nyilas csillagkép a két Ikrek-dekanátussal, az Ikrek csillagkép az Oroszlán jegy Nyilas-dekanátusával épp fedi egymást, ami a csillagmitológia "játékszabályai” szerint a szellemiség és a testiség átfedését, vagyis közvetlen átváltódását jelzi egymásba, azaz: a szellemből test, a testből szellem lesz, ami pedig maga az örök test, vagy fénytest!
Ha most a Vízöntő rendhagyó viselkedéséből adódó "nyitott könyv"-képletet becsukjuk, akkor arra is fény derül, milyen elemi közegben zajlik le döntően ez az üdvtörténeti folyamat. Láthatjuk, hogy a csukott könyvben (a lezárt, azaz végleges tudás jelképe!) a dekanátusok épp úgy kerülnek párba egymással, ahogy a manicheus hagyomány az elemeket az állatövi jegyek között felosztja. /lásd az ábrát!/ Mani magát a Szent Szellem apostolának nevezte és egy olyan vallásalakulat megalapítása fűződik nevéhez, amely oldalágon ugyanazt a tanítást képviselte, mint amit egyenes ágon Árpád-házi királyaink. A Vízöntő többletdimenziót adó dekanátusait most nem számítva, mint látható, három elem játszik főszerepet: a föld (sötétség), a víz és az ún. nulladik elem (szusz vagy szösz)! Ez utóbbi egy újrateremtési helyzetre mutat, míg az első kettő visszakapcsol minket: Atillához és a fénytest elérését célzó krisztusi-atillai étel-ital áldozathoz.
Born Gergely, Dobogó
Nimród nyomában
| Írta: ismeretlen |
|
I. rész. |
Luca nap
Luca nap
A Lucia (magyarul Luca) név a lux, azaz fényesség szóból származik.
A fénnyel való kapcsolata miatt már a középkorban a szemfájósok védőszentjének tekintették.
A keresztény történet egyik változata:
A legenda szerint Lúcia az ókeresztény időkben élt, fiatal szűzlányként. Édesanyja egyszer nagyon megbetegedett, és együtt mentek segítséget kérni Szent Ágota sírjához. Lúcia ott elaludt, és álmot látott, minek hatására úgy határozott, hogy Jézus menyasszonya lesz. Édesanyja meg is gyógyult, de ennek ellenére sem fogadta el lánya elhatározását. Pogány vőlegényhez akarta adni. Mivel Lúcia nem tágított, elítélték. Igás állatokkal akartak keresztülhajtatni testén, de az állatok megtorpantak lekötözött teste előtt. Végül megégették. A legenda szerint csak akkor halt meg, amikor befejezte imáját. Egy másik történet szerint saját maga szúrta ki a szemét, hogy ne tetsszen kérőjének. Ezért is lett a későbbi szent a szemfájósok, és a vakok védelmezője.
A keresztény változat ünneplése röviden:
A magyar néphitben Luca nem hasonlít a legendabeli Szent Lúciához, sokkal inkább kísértetszerű, kitalált alak, kinek külseje csúnya öregasszonyé vagy fehérleples alaké. Szerepe a büntetés és a rontás. Megbünteti azt, aki fon, kenyeret süt, vagy mos december 13-án. Kölcsönadni sem volt ajánlott ilyenkor semmit, mert az elvitt dolog boszorkányok kezére kerülhetett. A legnevezetesebb népi szokás az úgynevezett Luca székének faragása. Ennek a szabályos ötszög köré írt, öt egyenlő szárú háromszögből formált csillag volt az alakja. Készítője Luca napjától kezdve mindennap faragott rajta egy kicsit, de csak karácsony estéjére volt szabad elkészülnie vele. (Ezért terjedt el a mondás: Lassan készül, mint a Luca széke.) A hagyomány szerint többnyire kilencféle fából állították össze. Arra szolgált, hogy segítségével tulajdonosa felismerje a falu boszorkányait. Ha a széket magával vitte karácsonykor az éjféli misére, ott ráállva nyomban megláthatta azt, mert az illető ilyenkor szarvat hordott. Ám a boszorkányok is meglátták a széken ágaskodót, kit próbáltak elkapni. A menekülőnek az úton hazafelé szüntelenül mákot kellett szórnia, amit a boszorkányoknak kötelességük volt felszedni, s így nem érhették utol. Miután az illető szerencsésen hazaért, a Luca-széket el kellett égetnie.
A fehér lepelbe öltözött lányok ilyenkor házakhoz mentek, ahol általában különböző jókívánságokkal a tyúkok szaporulatára akartak hatni. Máshol ilyenkor a gyerekeket ijesztgették. A legények pedig a lányos házakhoz jártak, s ott mondókákat mondtak. A jókívánságokért cserébe pedig tojást kaptak ajándékba.
A kereszténység butító hatásának eredményeképp Luca napját az egész magyar nyelvterületen gonoszjáró napnak tartották, ezért minden eszközzel védekeztek a "boszorkányok" ellen.
Pogány eredete:
Az egyház azért választotta Lúcia ünnepének december 13-át, mert a 16. századi Gergely-naptár életbelépése előtt ez volt az év legrövidebb napja, a téli napfordulatnak, a világosság születésének kezdete. A Luca napi szokásokban így megtalálhatjuk azoknak igazi pogány tartalmú vonásait.
Luca vértanú emlékére tradíció a Luca koszorú viselése melyen gyertyaszál ég. A koszorú valójában a természet örök korforgását, a gyertya pedig a fényesség eljövetelét jelképezi.
Ez a nap éppúgy alkalmas volt a termékenység-varázslásra, mint házasság-, halál-, és időjárásjóslásra, vagy bizonyos női munkák tiltására.
http://kerecsenszov.atw.hu/teli_napfordulo.html
Luca napi hagyományok, népszokások
Luca napján egykor számos szokás volt divatban. Mindenekelõtt az ún. Luca-búza keltetése. A falusi asszonyok lapos tálakban búzaszemeket kezdtek csíráztatni a kemence közelében, amelyek karácsony tájára kizöldültek.
|
Ebbõl a jövõ évi termésre következtettek, de kuruzslásra is használták, a beteg állatokkal etették fel. Késõbb e szokás átlényegült, kapcsolódott a keresztény liturgiához: a karácsonyi oltárt díszítették fel a Luca-búzával, vagy az ünnepi asztalra tették. Egyes vidékeken kék szalaggal kötötték át, sõt égõ gyertyát is helyeztek közéje. Zöldje az adventi remény beteljesülését, fénye a Megváltó érkezését volt hivatott hirdetni, maga a búza pedig az élõ kenyeret, Jézust jelképezte. Akárcsak a téli ünnepkör más napjain, ilyenkor is jósoltak az első látogatóból a várható állatszaporulatra. „Ha Luca reggelén férfi jár nálunk, akkor a szaporodás bika lesz, s ha nő jár leghamarább nálunk, akkor a szaporodás ünő lesz. Luca nap reggelén, mikor felkelünk, mindig várjuk, hogy ki jő leghamarább nálunk. Hogy a báránykák nyőstények lesznek, s a borjúcskák ünőcskék lesznek, vaj bikák lesznek” (Gyimes-völgy; Bosnyák S. 1982: 108). E napon a cél elsődlegesen a tyúkok termékenységvarázslása volt. Ehhez kapcsolódott a nők munkatilalma is. Országszerte úgy tartották, ha ezen a napon fonnának vagy varrnának, akkor ezzel bevarrnák a tyúkok fenekét. A praktikák, mágikus eljárások és szövegek a tyúkok szaporaságát, tojáshozamának növekedését igyekeztek elősegíteni. „Luca napján sok mindent megcsináltunk, hogy szerencsing legyik az aprojószágho. Éjjel, 12 órakor megpiszkafáztuk a tyúkokat, hogy jól tojjanak. Ha nem vót tojás, aszt montuk: Nem jól piszkafáztunk! Az ősszel eltett ágas-bogas, újas tingirit (= tengeri, kukorica) Lucanapján reggel és karácson másnapján etettük meg, hogy sok legyík belőlük, jól szaporoggyanak: |
A tatárlakai korongok 1 - 2. rész
Molnár V. József: Immaculata
Megjelent: Molnár V. József: Örökség c. kötetében. Örökség könyvműhely, Budapest, 2001.,119-121.old.
"Az advent Krisztusvárás volt nékünk... az olyan volt, hogy vártunk, kértünk, örültünk. Az advent András napja után kezdődött. András napja zárta be a muzsikát. Amikor már közelgett (András) tudtuk, hogy jaj vége a vígságnak. András napkor mentünk az első hajnali misére. Mikor jött adventnak az első napja, mi már készítettük a szállást, de nem a háznál, hanem a szívünkben. Édesanyánk mondta: ... Gyűjtögessétek a Kisjézus jászolába a szalmaszálakat, nehogy kevés legyen alatta. Na de ez azt jelentette, hogy most már evésben-ivásban, nótázásban (egyaránt tartóztassuk magunkat)." (Advent Mezőkövesden - Gari Margittól gyűjtötte és megírta Fél Edit - Vigília 1985/12.)
A régi ember (még ma is némely vidékünkön az öregek) adventon böjtjével, rorátés imamalmával, szokásjátékával, a szűzet varázsolta (varázsolja) „izzóvá' lelkében, hogy a csillagnyi hites óhajtás a „szűzzé" változhasson, az Istenszülő Asszonnyá. Segítette ebben a Szeplőtelenség, az Immaculata Conceptio december 8-i ünnepe, amelyben az ősi Boldogasszony hitünk a lehető legteljesebben volt (s van) jelen. Hazánk a kereszténységnek talán e legmisztikusabb ünnepét a legelsők között tartja számon.
„A XII. század végéről, tehát a Bizáncban nevelkedett Béla király idejéből származó Pray-kódex már jeles ünnepként örökíti meg... jellemző középkori francia hagyomány szerint a Szeplőtelenség ünnepének szerzője egy magyar pap, Magyarország királyának féltestvére." (Bálint Sándor: Ünnepi Kalendárium I.)
Ez ünnep tartalmát, a szűzen foganást és szülést, az eredeti bűntől való mentességet hazánkban az egyházatyák sem vitatták, míg a középkor Európájában igen. Ennek oka bizonyosan Boldogasszony hitünkben keresendő, s az ebben fogant Emese mítoszban, amely szerint Álmos anyja éjszaka álmában héja forma madártól (a Turultól) fogadott magot; de ide tartoznak az „állatküzdelem" azon képjelei is, amelyeken ragadozó madár vagy griff "küzd" a szarvassal, a Fönt és a Lent, az Ég és a Föld szűzi nászának megidézői. A szkítáktól a közelmúltig folyamatosan jelen van népünk műveltségében a magadás és -fogadás ősi mítosza. Úgy tűnik, a Teremtő bennünket választott ki e titok őrzésére, tőlünk várja a Fény legteljesebb óhajtását, különösképpen a téli napfordulat, karácsony előtt.
„A magyar egyház - írja Bálint Sándor idézett művében - az egész középkorban nagy tisztelettel ünnepelte meg e napot (az Immaculata alkalmát), sőt Mátyás király uralkodása alatt Bécsre is kiterjesztette. A Habsburgok... átveszik a középkori Magyarországnak Béccsel már megismertetett Immaculata hagyományait. Mátyás király módjára I. Ferdinánd is Mária képét vereti pénzére... A Szeplőtelen Fogantatás tisztelete a dogmai rangra emeléssel (1854) majd a Lourdes-i jelenéssel válik teljesebbé."
Talán ezért található a Kárpát-medencében és közvetlen környékén, föltehetően a magyarság ösztönző hatására a karácsonyra való készület, a „szűzzé válás" legösszetettebb rítusrendszere. Advent első vasárnapján - a húszas évek német egyházi szokásának hatására - szerte az országban koszorút készítettek. Az adventi koszorúk többségének szerkezete kör-kereszt volt, fűzfaágakból fonták, feszítették, s örökzölddel „öltöztették föl", igen sok helyen lucfenyő ágaival. Ahol a négy-négy vesszőből álló kereszt-szárak a koszorú fonatába bújtak, oda került a négy méhviasz gyertya; a keresztezés helyén, ahol egymáson átfonták a vesszőket, a csipkebogyó (némely helyen a fagyöngy), amely tele-pirosával Jézust idézte meg. A kör-kereszt, az ősidők óta ismert rítusszervező forma, amely minden gyerekkel vele születő „tudás", az advent első vasárnapján rítusttevő ember lelkét rendezte, kedvét a majdani születésre tájolta. A kör- egyebek között - a fényt óhajtó örök anyaölet idézte meg számára, Boldogasszony ölét, a kereszt pedig a benne megfoganó, s belőle világra születő Igét. A koszorút számos vidékünkön ebéd után készítette el a család, az asztalt körbe állva, imádkozva és énekelve. Hagyták, hogy „bemenjen" a hajlékba a sötétség, hogy körben öleljen mindeneket, csak a körben állók, a hites emberek arca „világított" (szóhasználatunkban a rossz, rendetlen életű embernek sötét arca van); aztán meggyújtották az első gyertyát, élő fénye fokozatosan a sarkok felé „űzte" a sötétséget, árnyékokat mozgatva a falon; a lélek megmozdult (a régi ember számára az árnyék a lelket idézte meg), mert "íme megszületett!" A karácsonyi születést játszották eképpen el.
Advent csönd volt, s áhítat. November 30-án, András napján a kisfarsang zajos vidámságának vége szakadt. Az emberek, a fiatalok is sötét ruhában jártak, s böjtöt tartottak. Nemcsak a zsíros ételektől tartóztatták meg magukat, hanem a szerelemtől is. Testük vágyát elűzték, hogy lelkük szűzzé válhasson, méltóvá és alkalmassá a születésre. Minden hajnalon jóval napkelte előtt kicsi gyerekek járták végig az utcákat, a még szüzek, akik a régiek hitében Isten tenyerén éltek, az „angyalok". Csengővel ébresztettek mindenkit, s az emberek hajnali misére mentek; a családok együtt, a karonülő apróság csakúgy, mint a vén - s énekeltek; csak a nagyon beteg vagy a tűz őrzője maradt otthon. Leheletük és hitük, imamalmos áhítatuk melegítette be a kőhideg templomot; ott várták meg a reggelt, a fölkelő Napot, egyetlen óhajtássá válva.
A legények ilyenkor nem látogathatták a fonó- és fosztóházakat, ahol lányok kalákája dolgozott; kivétel ez alól Szent Miklós ünnepének előestéje volt. Vas megyében csörgő botos „láncos Miklós" járta e házakat, kísérete maskara-ördög volt. A „zsírosan" nevető lányokat kikötötték a kúthoz, hogy „fagyjék ki belőlük a szerelem", s visításukat hallva mindenekből takarodjék el, s ki a fölös vágyakozás. Palóc vidéken a maskara-csapat járt ezen az estén. Láncos Miklós és kísérete: a „kántor" vagy „sekrestyés", az „angyal", a „ministránsok" és az „ördögök". A fonó-, fosztóbeli lányokat „gyóntatták". Akit bűnösnek ítélt meg Miklós, azt az ördögök félholtra táncoltatták a pitvarban, kezük közül az angyal szabadította ki a már „megtisztultat". -A játék végén a ministránsok parázsra szórt törött paprikával füstölték végig a társaságot; s jött mindenkinek a könnye, nyála, s folyt az orra; tréfával oldták s zavarták eképpen el egymás iránti kedvüket.
Immaculata december 8-i ünnepén a mezőkövesdi matyó lányok kibontott hajjal és gyalog keresték föl Mátraverebély-Szentkutat.
December 13-án a legsötétebb napok kapujában, Szent Luca ünnepén „Luca-maskarás" járta a Galga menti, s a palóc falvakat. Legény öltözött hófehérbe, lepedővel; arcát liszttel takarta el, vagy nyúlbőrből készített álarc fedte azt, némely faluban szita. (A nyúl a keleti zodiákusban a szűz jelölője; a belső késztetésre rajzoló óvodáskorú gyerek legkedveltebb figurája is nyúl, s a szita is a szüzet idézi meg.) Csizmája talpára rongyot kötött; kopogás nélkül, halkan nyitott be egy-egy házba, s fehér lúdtollal, „angyal szárnnyal" a háziak arcát végig törölgette és a sarkokat.
Ezen a vidéken ma is „Szent Család"-ot járnak esténként. Szálláskereső játék ez csakúgy, mint a betlehemezés. Minden adventi estén más családnál készítik el a házi-oltárt, amelynek Mária és József szobrocska a fő „dísze", s helyenként Jézuska. Hosszan imádkoznak énekelnek; az imamalmos „dobolás" lelküket szabadítja ki a test „rabságából", átjárja őket a makulátlanság szentcsaládi óhaja.
Betlehemesek is járták, s járják ma egyre több helyen ismét, a városban is a házakat.A régiek szigorúan vették e játékot. „A (székelyek) lövétei betlehemes rendtartása előírja - olvashatjuk Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd c. könyvében -, hogy akik Krisztus születése emlékén, vagyis karácsonyi szent ünnepekre betlehemi folytatásban tagok akar nak lenni, azok, csak úgy lehetnek, ha a kötelező feltételeket megtartják: nem szabad a kocsmahelyiségekben forogni, fonóseregben lányokhoz járni, az utcákon néma csöndben kell járni, továbbá nem szabad világi éneket énekelni. Mindezeket meg kell tartani attól a naptól, amikor próbálni kezdik, egészen vízkereszt napjáig... Aki ezen alapszabálynak nem tesz eleget, annak büntetése nem lehet egyéb, mint hogy abból a szobából, amelyben gyakoroltak a Kócsár és a Huszár nevű tagok kihúzott karddal kikísérik az illető személyt, mezítláb és hajadonfővel, a templomot pedig háromszor megkerülik. Ez bármilyen zord idő esetén is végrehajtandó..."
Így érkezett el a régi faluban december 24-e, Ádám és Éva bűnbeesésének napja, az esztendő legsötétebb „ideje". A böjt még szigorúbb lett; de a délelőtti misék után már kántálók csapata járta az utcákat. Először a legkisebbek mentek világos öltözetben, őket a nagyobb gyerekek csapata követte, estefelé már a serdülők öltöztek a Fény színeibe, s ők készítették mindenki lelkében a születés „szalmaágyát". Fokozatosan kivilágosodott a falu, s . éjféli misére már az öregek is magukra öltötték, valamilyen ruházatukkal a születés fényes jelét.
Az ember, mert hittel tette dolgát Isten kegyelméből a Szűz része lett, öle, méhe a születni készülő Fénynek, aki közel kétezer esztendővel ezelőtt Isten fiaként közénk jött, hogy életével „láttassa" a Törvényt; de aki a kezdetek óta létezik, s aki ma is, minden esztendőn Karácsony éjfélén újra meg újra bennünk, Boldogasszonnyá változott népében világra szépül. 
Húsvétról másképp
Közös eredete azonban legtöbbször a húsvét héber neve, a pészah.
Ez a szó kikerülést, elkerülést jelent. Eredetileg a keresztény és a zsidó ünnep egybe is esett.
A niceai zsinat i. sz. 325-ben szabályozta a keresztény ünnepek rendjét, s ekkor vált el a két ünnep ideje. A pészah szóból ered a holland pasen, a svéd pásk, a spanyol pascua, az olasz pasqua,a francia páques szó, valamint a latin és görög elnevezés:pascha is.
A húsvét angol neve passover,amely átrepülést jelent. Gyakrabban használják azonban az Easter elnevezést, amelynek gyökere a német Oster szóval együtt másutt keresendő. Őse egy germán istennő,Ostara, aki az alvilág úrnője volt, s ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség idejére esett. Elképzelhető, hogy neve az East, a Kelet szóból származik, s a napfelkeltére utal. A szó a magyarban nem található meg, de érdekes módon Csikményságon a húsvéti körmenet neve:kikerülés,míg más vidékeken ez a feltámadáshoz kapcsolódik. A magyar szó: húsvét, a megelőző időszak, a negyvennapos böjt lezárulására utal.
A keresztény ünnepek legtöbbje kapcsolódik valamely korábbi, "pogány" ünnephez, azt olvasztja magába. A húsvét is egybeesik a tavaszi népéjegyenlőség idején tartott, termékenységgel kapcsolatos ünnepekkel, s igen sok eleme maga a feltámadás, az újjászületés hite is ezekben gyökerezik. Kialakulásában ugyanakkor a zsidó húsvét, a pészah is fontos szerepet játszik. A többezer éves zsidó vallás tanítása szerint ezen a napon a zsidóknak az egyiptomi rabságból történt menekülését ünnepelik. Az Ótestamentumból tudjuk, hogy a halál angyala lecsapott az egyiptomiakra, a zsidók kapuja azonban a frissen leölt bárány vérével volt megjelölve, így az ő házukat elkerülte (pészah=elkerülés). Az ünnep első estéjén ma is szokás elolvasni az Egyiptomból való kivonulás történetét, a Hagadát.
A keresztény év felépitése szorosan követi Krisztus életének eseményeit, az ünnepek megfelelnek a Nap járásának is. A karácsony a téli napforduló, a Húsvét a tavaszi napéjegyenlőség idejével esik egybe. E pontok köré rendezve helyezkednek el Jézus életének eseményei, s az erre emlékező ünnepek: vízkereszt, Jézus megkeresztelése, a negyvennapos böjt, húsvét, majd újabb negyven nap múltán a mennybemenetel, ezután egy héttel a ciklus lezárásaként pünkösd, a Szentlélek eljövetele.
A naptár szerint ez a szakasz a nyári napéjegyenlőséggel, junius 22-vel zárul le. A Jézus életével kapcsolatos események tehát mind a nap felszálló ágában zajlottak.
Magyarországon a Húsvétot az 1099-es szabolcsi zsinat óta ünneplik. Az ekkor még négynapos ünnep tartamát 1611-ben háromnaposra, 1771-ben XI. Kelemen pápa határozatára kétnaposra csökkentették. 1911-ben X. Pius pápa a második napot is töröltette a kötelező ünnepnapok közül, de nálunk máig is megtartották.
Az Újtestamentum négy evangéliumának szerzői: Máté, Márk, Lukács és János lényegében egybehangzóan, de apró részleteiben különbözően mesélik el Jézus földi életének utolsó napjait. Bár maga az elárulás és a megfeszítés rövid pár nap alatt zajlott, a megelőző s az utána zajló események hosszabb időt fognak át, melyekhez azután a keresztény egyház számos ünnepet kapcsolt, s így egy, a karácsonyihoz hasonló hosszú ünnepi szakasz jött létre. A kereszténységnek az elterjedésével ez az ünnepi ciklus a világ legtöbb országában nagy jelentőségre tett szert.
A keresztény egyház liturgiájában így ez a hosszú ünnepi időszak átfogja a kora tavasz és a nyár eleje hónapjait. Az előkészületi idő a nagyböjt, amely Jézus negyvennapos sivatagi böjtjének az emlékére, önmegtartóztatásra tanít. Majd nagyobb és kisebb ünnepek követik, s a húsvéti ünnepkör a pünkösddel ér véget. Ez az ünnepi ciklus a karácsonyi ünnepi szakasz párja, csak régebbi annál. Latin neve Septuagesima, vagyis hetvened, mivel hetven napig tart. Húsvéti időnek is nevezik. Nemcsak ünnepnapok szabják meg belső rendjét, hanem kisebb ünnepi szakaszok is, így a böjt utolsó hetének neve nagyhét, a húsvét utáni hét húsvét hete, egyes magyar vidékeken csonkahét, vagy fehérhét, mert fehérvasárnapig tart.
Ezek az ünnepi szakaszok szigorúan megszabott tevékenységekkel is párosulnak, amelyek nagyrészt az egyház előírásainak felelnek meg, s valamilyen módon utalnak Krisztus életének erre a szakaszra eső eseményeire.
A farsang utolsó napja, húshagyókedd fergeteges ünnepnap.Nevében már a másnap kezdődő böjtölésre utal a magyar szó.
A böjt régen hamvazószerdán kezdődött, s negyven napig tartott. A nap onnan kapta a nevét, hogy ekkor a templomban megszentelik az előző évi barka hamuját, s megkenik vele a hivők homlokát, mivel bajelhárító hatást tulajdonítanak neki. Nagyböjtben sok helyütt egy nap csak egyszer ettek, olajjal vagy vajjal főztek, zsírt és húst nem fogyasztottak, csak száraz növényi eledelt. Ez nagy megpróbáltatást jelentett a hívő emberek számára, de az egyház felfogása szerint szükség volt az ünnepet megelőző hosszú önmegtartóztatásra. Ennek egyébként minden bizonnyal gyakorlati oka is volt: a felhalmozott élelmiszer a tél végére már alaposan megfogyatkozhatott, s a takarékosabb étkezés biztosíthatta, hogy kitartson tavaszig. Ma már kevésbé szigorúak az egyház böjti előírásai, nem követelik meg a negyvennapos koplalást, a tilalom csak hamvazószerdára és nagypéntekre vonatkozik.
Virágvasárnappal kezdődik a nagyhét, amelynek minden napja Jézus jeruzsálemi tartózkodásának valamely eseményéhez kapcsolódik. Ezen a vasárnapon Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékére az emberek pálmaágakkal, a mi hidegebb éghajlatú vidékünkön barkás ágakkal mennek a templomba. Nagycsütörtök az utolsó vacsora és a tanítványok lábának megmosása - amely a vendégszeretet jelképe volt - emlékére szokássá vált, hogy Rómában a pápa mosta meg 12 szerzetes lábát, míg a keleti egyház feje, a pátriárka is ugyanígy cselekedett ezen a napon. Az uralkodók, akik Jézus utódainak, evilági királyoknak számítottak, szintén követték ezt a szokást.
Ferenc József például minden évben nagycsütörtökön alázatosan megmosta szegény emberek és asszonyok lábát, majd megajándékozta őket. A középkori Angliában nemcsak a királyok, hanem a nemesek is tartották a nagycsütörtöki lábmosás szokását. Itt azonban nemcsak 12 embernek mostak lábat, hanem éppen annyinak, ahány évesek voltak. Például III. Edward angol király, mikor ötvenéves volt, ötven szegény ember lábát mosta meg, és mindegyik kapott tőle egy pár papucsot. Bár ma is van Angliában király, illetve királynő, ezt a szokást nem űzi. Legutóbb 1685-ben II. Jakabról jegyezték fel, hogy eleget tett ennek az uralkodói feladatnak.
Nagycsütörtök estéjén a harangok elhallgatnak, a hagyomány szerint Rómába mennek. Ehhez a hiedelemhez egy monda is kapcsolódik. Eszerint 1467-ben nagyszombaton a római Szent Péter-bazilikában egy alvó embert találtak. Kiderült, hogy ő Kopeczky Mihály, késmárki diák, aki nagyon vágyott az örök városba. És mert ismerte a legendát a harangok római útjáról, nagycsütörtökön belebújt a templomuk harangjába, s a harang nyelvéhez kötözte magát. Nagy rázkodást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, s elvesztette eszméletét. Arra ébredt, hogy a Szent Péter templom sekrestyése költögeti. Nem is ment víssza Késmárkra, ott maradt Rómában. A hagyományok szerint a harangok római útjának az a célja, hogy lássák a pápát, bár sok helyütt úgy tartották, hogy a tojások gyűjtése is, melyeket azután röptükben leszórnak a gyerekeknek, amikor visszatérnek. Nagypéntek Jézus kereszthalálának a napja, gyászünnep.
Az emberek a falvak szélén álló Kálvária-dombokra vonulnak, ott megállnak a stációkat jelőlő kis kápolnáknál, és megismétlik Jézus keresztvitelének útját. Jeruzsálemben egy szerzetes kereszttel a hátán teszi meg a Golgota hegyére vezető utat. Ezt a napot a székelyeknél hosszú napnak nevezik. Ekkor adták elő a passiókat - Jézus szenvedéseinek dramatizált verses történetét - a templomokban, vagy a templomok előtt, és a kolostoriénekek egy fajtája, a Mária - siralmak is ehhez a naphoz kötődnek. Ilyen Mária-siralom az egyik legrégibb nyelvemlékünk is, amely a fiát sirató anya fájdalmát tükrözi:
Virágnak virága!
Keserüen kínzatul,
Vos szegekkel veretül.
A templomokban az oltárokat letakarják, a harangok hallgatnak, mindenki várja a másnapot, az évente megismétlődő reményteljes ünnepet.
Nagyszombat már a feltámadás jegyében zajló ünnepek sorát mutatja. Az esti körmenetek, a templomokban az új tűz gyújtása - amely egyszerre Jézus és a remény jelképe, ahogy karácsonykor is - azt adja hírül, hogy Jézus feltámadt, a megváltás közel. Ez az este visszahozza a harangokat is Rómából. A remény és az öröm perceit Louis Aragon a Nagyhét című regényében így örökiti meg:
"... És akkor a halott, megrökönyödött városban nehéz kondulásokkal, egyszerre teljes erőből megszólaltak a harangok. Éjfél, a harangok visszatértek Rómából, a templomokba pedig közvetlenül a húsvéti virrasztás Glóriája után, leszedték a leplet a szobrokról és a képekről a harangok dicső zengése közepette, amelyben templom templomnak válaszolt, a Föltámadásnak azzal a sietségével, mely nem várja meg a hajnalt, amikor Mária Magdolna és a másik Mária elment a sírt meglátogatni. Éjfélkor az egész keresztény világ föladja már a csütörtökön este kezdődött kibírhatatlanul hosszú némaságot. A harangok zengenek, az élet újra kezdődik."
Szokások, népszokások
A Húsvét ünnepe igen sok szálon kapcsolódik a tavasz megérkezésével, az élet megújulásával és a termékenységgel összefonódó népszokáskincshez. Ennek oka elsősorban az ünnepi szakaszok időbeni egybeesése. E népszokások nagyrészt nem épültek be a keresztény vallás ünnepi rítusaiba, hanem azzal párhuzamosan, mint a falusi közösségek ünnepi szokásai maradtak fenn. Ugyanakkor azonban az idő tagolása, az ünnep által kijelölt hosszú szakasz, amely farsangtól pünkösdig tart, számos olyan népszokást is tartalmaz, amely ötvözi a keresztény vallás elemeit az ősi természetvallások elemeivel. Ezt az ünnepsort ezért legjobban a keresztény naptár segítségével tudjuk áttekinteni.
A tél vége, a tavasz megérkezése már az ókori Rómában is nagy ünnepek kezdetét jelentette. A bacchanália, amely Bacchusról, a mulatság és a bor istenéről kapta a nevét, a féktelen öröm
ünnepe volt. A farsangi időszak mulatságai és népszokásai a tél legyőzését, a tavasz megérkezését ünneplik. Európa-szerte igen elterjedt szokás a telet jelképező szalmabábu elpusztítása, elégetése, vagy vízbe fojtása. Nálunk egyes vidékeken a báb neve kisze, kice, s
virágvasárnapi szokásainkat gazdagítja.
Farsang utolsó három napja - farsang farka - a fékevesztett öröm és mulatság ideje volt. Ennek oka nem utolsósorban a rákövetkező hosszú böjt, az önmegtartóztatás ideje. E két szakasz találkozásának jellegzetes népi játéka Konc vajda és Cibere vajda, a farsang és a böjt tréfás háborúsága volt. E húshagyó keddi, vagyis farsang utolsó napján játszott szokás szereplői szalmabábok voltak, s a legyőzött Cibere vajdát, a farsang megszemélyesítőjét énekszó kíséretében végigvitték a falun, majd a bábot elégették, vagy vízbe vetették, vagy keresztüldobták a templom kerítésén, hogy elkergessék a betegséget, az éhséget.
Farsangi vénlánycsúfoló népszokás a tuskóhúzás, amely elsősorban a Dunántúlon, Kelet-Magyarországon és Erdélyben terjedt el. A lánynak öltözött legények arcukat bekormozva tuskót húztak a pártában maradt lányok háza elé.
A húshagyókedd Franciaországban és az Egyesült Államokban a legvidámabb farsangi jelmezes felvonulások ideje. Angliában a neve pancake-day, vagyis palacsintanap, s finom ételeket, süteményeket készítenek. Ez a nap is mozgó ünnep, s a Húsvét napjától függ,
mikorra esik. Őse a római fornacalia, a kemencenap, valószínűleg innen ered a sok finom sütemény készítésének szokása.
A böjt alatt régen főleg kenyeret, száraz növényi eledeleket ettek, bár az egyház számos engedményt tett.
A hosszantartó böjti időszakot kisebb ünnepek tagolják. A magyar néphagyományban a közbeeső vasárnapoknak nevük volt: a másodiké guzsalyvasárnap, az ötödik a feketevasárnap, a hatodik virágvasárnap.
Virágvasárnap már a húsvéti ünnepsorozat része. Angolul Palm Sunday a neve, utalva Jézus Jeruzsálemi bevonulásakor lengetett pálmaágakra. A magyar népszokások ezen a napon a
termékenységgel, a tavasz érkezésével állnak kapcsolatban, de mindegyik utal a pálmák vasárnapjának növényközpontú ünnepére. A zöldág-hordás, más néven villőzés is a termékenységet
segítő eljárás. A zöld ággal, amely a virágzó élet jelképe, megütögetik a fiatal lányokat, menyecskéket.
A barkaszentelés a keresztény és a "pogány" szokások és hiedelmek ötvöződéséről tanúskodik.
A virágvasárnapot megelőző szombaton sok helyütt a gyerekek az erdőbe mennek barkát gyűjteni, néhol a fiúk süveggel feldíszítve, a lányok koszorúban. A barkát virágvasárnap a templomokban megszenteltetik.
A szentelt barkának bajelhárító szerepet tulajdonítanak.
A moldvai csángók fűzfa sípot fújnak, habajgatnak, s ezzel a tavaszt költögetik. A zajkeltő szokások célja a rossz szellemek elűzése, ezért sok helyen zajos határkerülést tartottak. A nagyhét napjainak ünnepi szokásai a bibliai történet rendjét követik.
Nagycsütörtök, vagy más néven zöldcsütörtök napjának egyházi eseményeiről már szóltunk.
A Rómába ment harangokat sokfelé a fiúk kerepelőkkel helyettesítették. Az étrendbe erre a napra valamilyen zöldfélét, parajt, salátát, vagy metélőhagymát iktattak.
Egyes vidékeken az asszonyok nagycsütörtök este a falu szélén álló Kálvária-dombra mentek, s ott virrasztottak.
A Pilátus-égetés, vagy verés is nagycsütörtöki szokás volt, amely egy Pilátust jelképező bábu elégetéséből, vagy megveréséből állt. Nagypénteken, Krisztus kereszthalálának napján a víz mágikus ereje kap fontos szerepet. Az ismert mondóka: "Nagypénteken mossa holló a fiát, ez a világ kígyót, békát rám kiált" e szokásokhoz kapcsolódik. A rituális mosakodás bajelhárító tulajdonsága érvényesül a hajnali mosakodásban ott is, ahol csak fiatal lányok végezték a következő vers kíséretében: 
"Az én vizem folyjon el, az én szeplőm múljon el!"
Az eljáráshoz friss folyóvíz szükséges, ezért a lányok már kora hajnalban a patakra mentek.
Ehhez a naphoz jellegzetes ételek is kapcsolódnak. Hagyományos étel a korpából készült savanyú leves, esetleg a tojás. Csanád német asszonyai nagypénteki kenyeret sütöttek, amelyet vagy megőriztek a következő nagypéntekig, vagy odaadták az első koldusnak.
Úgy tartották, ez a kenyér áldást hoz a házra, ha megőrzik. Ám ha odaadják, a koldus imádkozik majd a háziak boldogulásáért.
Angliában igen elterjedt a forró húsvéti kalács - hot cross buns - szokása. Manapság az Egyesült Államokban is találkozhatunk a kis kereszttel díszített süteménnyel. A forró húsvéti kalácsot leginkább utcai árusoktól veszik. A nagypénteken sötét, díszeitől megfosztott templomokat nagyszombat reggelére virágokkal és zöld ágakkal díszítik fel. Ez a nap hagyományosan a másik őselem, a tűz ünnepe. A keresztény vallás Krisztust a kiváló, majd újra fellobbanó tűzzel is azonosítja, bár a kultusz feltehetően a kereszténység előtti időkből való. Már a germánok is gyújtottak őseiknek tavaszi tüzeket, s e tüzeknek démonűző szerepet tulajdonítottak.
Este a templomban az új tüzet ünneplik, amelyet csiholással élesztenek, s a Krisztust jelképező húsvéti gyertyát ezzel gyújtják meg.
Sok helyen szokás nagyszombaton új ruhát felvenni, vagy legalább kalapot, kesztyűt.
A feltámadás napja Húsvétvasárnap. Ez a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe. Sok országban szokás a napfelkeltét ezen a napon egy magas hegy tetején várni.
Ehhez több hiedelem is kapcsolódik. Egyik szerint a felkelő nap Krisztus feltámadásának a bizonyítéka, a másik szerint, aki jól figyel, megláthatja benne a Krisztust jelképező bárányt a zászlóval.
Hollandiában, Németországban, Svédország déli részén este tüzeket gyújtottak, s ezen a lányok és a fiúk átugráltak. A húsvéti tojás ajándékozása sok országban ezen a napon történik, míg nálunk a hétfői locsolás kelléke. A hagyományos húsvéti sonkát
már nagyszombat este, a böjt lezárásával megkezdik. Húsvét vasárnapján más hagyományos ételek elfogyasztására kerül sor. A sonka mellé tojást, tormát fogyasztanak. E nap ünnepi étele a bárány, amely azonban egyre inkább kiszorul napjaink ünnepi étrendjéből.
Húsvét másnapján német területeken, nálunk pedig Kecskemét környékén szokás volt az Emmausz-járás. Az emberek annak emlékére, hogy Jézus a tanitványokkal az Emmauszba vezető úton találkozott, kimentek a város határában álló kápolnához, és vidám mulatozást csaptak. Ez a nap egyébként Európa-szerte a játék, és a vidámság napja.
Magyarország egyes vidékein húsvét hétfőjét vízbevető hétfőnek is nevezik. Ennek oka a legismertebb húsvéti népszokás, a locsolás. A lányokat régen kivonszolták a kúthoz,s egy vödör vízzel leöntötték, vagy a patakhoz vitték, s ott megfürdették őket.
A húsvéti locsolás egy ősi termékenységvarázsló és megtisztuló rítusban gyökerezik.
Az eredeti, a víz tisztító erejével és a termékenységgel kapcsolatos jelentést a kereszténység a keresztelést rítusához kapcsolta. A korai kereszténység idején a húsvét volt a keresztelés ideje is. A locsolkodás mondai magyarázatai a feltámadás eseményeivel hozzák összefüggésbe.
Eszerint a sírt őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadást felfedező, ujjongó asszonyokat, illetve így akarták elhallgattatni őket. Háromszék vidéken a falusi legények csapatosan jártak a falu utcáit, s dalolva köszöntöttek be a házakban:
Látjuk az utcákon,egymást hogy öntözik.
Öntünk gazdát,asszonyt,kedves leányával,
Várunk piros tojást, de azt is párjával.
Ha párjával adják,meg fogjuk köszönni,
Ha párral nem adják, nem fogjuk elvinni.
Kivirradt a tavasz ma húsvét napjára,
új életet öltött ismét föl magára.
Én is e szent napon örömöt hirdetek,
mert Jézus feltámadt! Ezen örvendjetek!
Már régen szokása minden kereszténynek:
örvendeznie e nap ifjúnak és vénnek.
Én is köszöntöm hát ezen szent napunkat,
és hozzá frissítem szép leánykájukat.
Mert hogy mit akarok, már azt is megmondom,
öntözködni jöttem.Szóm nem is cifrázom.
Fríssítő balzsamos víz is van kezembe,
ez hozta húsvétot emlékezetembe.
Engemet öntöző Apollónak hívnak,
vizemtől a lánykák mint virágok nyílnak.
Kérem hát alássan e háznak az urát,
engedje megönteni kedves leánykáját!
A kisebb gyerekek szülőkkel mentek locsolni. Eleinte, főleg a módosabbak, patikában vett rózsavízzel öntöztek, a szegényebbek illatos szappan feloldásával készítettek szagos vizet. Az inasok, a kisfiúk később azután már pénzt is kaptak.
A locsolás sok helyütt vidám mulatozássá, este táncvigalommá alakult.
Ez a húsvéti szokás századunkban egyre inkább elterjedt a városokban is, természetesen kissé szelídített formában. A férfiak, fiatalemberek és a kisfiúk is felkerekednek hétfő reggel, hogy
végigjárják a rokonokat, ismerősöket. Kölnivízzel locsolnak. Az öntözést kísérő leggyakoribb locsolóversek mind újkeletűek, ezért egy régi népköltést mutatunk be, hátha bekerül a városi versek közé:
ombákom,berkenye;Szagos húsvét reggele.
Leöntjük a virágot,
Visszük már a kalácsot.
A húsvéti népszokások sorát egy fehérvasárnapi szokás bemutatásával zárjuk.
Ezen a napon a lányok komatálat küldtek egymásnak. A kosárból vagy tálból nem hiányozhatott a húsvéti tojás, kalács, kis üveg ital. A lányok örök barátságot kötöttek, ettől kezdve komának szólították (komálták) és magázták egymást, s ez egész életükben elkísérte őket. A komatálat köszöntő kíséretében adták át:
Meg is aranyoztam.
Szűz hozta szűznek,
Koma hozta komának,
Ha nem tetszik komának,
Hazaviszem azon az úton,
amelyiken hoztam.
(Baranya megye)
Forrás: husvet.blog.nlcafe.hu/
Virágvasárnap
Ennek a hatalmas és drámai, színektől, képektől és érzelmektől fűtött történés-sornak a középpontjában pedig ott áll Jézus, a csöndes, a hallgatag, és mégis hallatlanul erőteljes, egyetlen szavával végpusztulást idéző, templomot tisztító vagy éppenséggel tanító, megbocsátásért imádkozó Megváltó. Ő maga is kétféleképpen áll előttünk: mint a király és mint a szolga.
Király, hisz az Aranykapunk vonul be a Szent Városba, egyéves szamárcsikó hátán, amelyen még senki sem ület. Király, hisz a nép szavai, lelkendezése akként hirdetik meg. „Pueri Hebraeorum" - énekeljük emlékezve a fiatalokra, gyermekekre, akik Virágvasárnapon a királyi udvartartás apródjaivá, heroldjaivá lesznek. Királyként érkezik Krisztus, hisz beteljesíti a próféciákat, és első útja, a bevonulás maga nem máshová visz, mint magába a Templomba. Ugyanazt teszi most Krisztus, mint tették a babiloni fogságból hazatérők vagy a Makkabeusok - megnyílnak előtte a város kapui, a nép hódol előtte, ő pedig megtisztítja a Szentélyt, mondhatni szakrálisan birtokba veszi királyságát ő, az Isten Fia.
Ugyanakkor szolga is, s ezt már a bevonulás közben is érezzük. A méltatlankodók, a túlbuzgók, a rosszmájúak fékeznék az ünneplést, elhallgattatnák az éneklőket. Már ekkor érződik az emberi ellenszenv és gonoszság ereje, amely a legszebb pillanatot is tönkre teszi. De Jézus mindettől nem retten meg. Szolga ő, hát nem zavarja meg, ha az emberek sajnálják tőle a hódolatot. Tudja nagyon jól, hogy az ő szolgaságának valódi értelme abban áll, hogy engedelmes Fia az Atyának. Épp ezért ha az emberi dicsőítés el is hallgat, a kozmosz fogja a dicséretet zengeni neki. A kövek, az élettelen világ egész létével magasztalja őt.
Ebben a pillanatban már rávetül a passió árnya a virágvasárnapi bevonulásra. Már ekkor ott állnak az út szélén az emberek, akik elveszejteni akarják a Messiást. Már ekkor felüti fejét az emberek között a széthúzás, a véleménykülönbség. Mindez egyenesen vezet a nagypénteki tragédiáig, amikor egy gyilkos élete fontosabb lesz a nép számára, mint az élet adójáé.
Krisztus mindezzel tisztában van. Miután élete legutolsó szakaszát Jeruzsálemtől távol töltötte, hisz nem jött még el az ő órája, most megérkezik a városba, a lehető legnagyobb nyilvánosság közepette. Nem bujkál. Sőt mi több, a templomba való dicsőséges bevonulással, s a templommegtisztításban tetőző menettel mindennél világosabban, egyértelműbben mondja ki: Jeruzsálem, megérkezett a királyod. Innentől kezdve nincs kitérés, nincs fondorkodás. Olyan felkiáltójel ez, amelyre felelni kell. Ha a főpapok nem lépnek semmit, akkor azzal a nép előtt mintegy elismerik Krisztus királyi fenségét. Épp ezért mindabban, amiről a jeruzsálemi bevonulás szól, döbbenetes tudatosságot kell meglátnunk. Nincs ebben véletlen. Ez nem egy hirtelen, spontán népünnepély. Jézus az imádságban, az Atyával a Szentlélekben beteljesülő közösségében elérkezett a pontra, amikor ki mondja: itt az óra. Húsvét van, a város tele a legmesszebbről érkezett zarándokokkal. Amit tesz, amilyen útra elindul, nem csak Júdeában, de az egész zsidó világban visszhangra kell, hogy találjon. Ezen a ponton Krisztus nem vár többé. Nem vitatkozik többé. Nem folytat polémiát többé. Mindennek vége. Most, királyként és szolgaként kimondja önmagát a Szent Városban. Ez Virágvasárnap.
A Nagyhét a várakozás ideje. Mi lesz a válasz? Hogyan reagál minderre a Város? A főpapok és a nép miként mondja ki a saját szavát Jézus hatalmas felkiáltójele után? Nagypéntek az emberek válasza lesz. Húsvétvasárnap Istené. Mi pedig, két évezreddel későbbi hívek, krisztuskövetők, ebbe a titkos valóságba igyekszünk bekapcsolódni. Virágvasárnap értsük meg Krisztus üzenetét, halljuk meg szavát, s ezután a Nagyhét napjaiban igyekezzünk a hit, a ráhagyatkozás, a szeretet mind teljesebb válaszát megfogalmazni. Krisztus mellett, Krisztusért, Krisztussal, akiben meglátjuk királyunkat, aki szolgálni tanít bennünket. A bűnbánat, az önmegtagadás, a jócselekedet, az imádság, a Szentírás olvasása és az elmélkedés ennek legyen útja, hogy nagyböjti belső zarándoklásunk végén valóban elérjünk Húsvét örömére.
Az első pillanatban ellentmondásosnak látszik a két történet, hiszen csak néhány nap választja el egymástól az eseményeket. Nem értjük, hogy a lelkes "hozsannázó" emberek, hogyan tudják néhány nap múlva azt üvölteni, hogy "feszítsd meg Őt"? Pedig ma is hányszor tapasztaljuk, hogy mi emberek milyen feledékenyek és hálátlanok tudunk lenni. Jézushoz hasonlóan nekünk is kijut: a sikerekből és a kudarcokból, a megbecsülésből és a szenvedésekből is. Jézus földi pályafutásában és szenvedésében önmagunk sorsát fedezhetjük fel.
- Húsvét előtti vasárnap.Jézus jeruzsálemi pálmaágas bevonulásának ünnepe. A katolikus templomokban a barkaszentelés őrzi ennek emlékét. Szombaton a falu iskolás gyerekei csákót húzva,oldalukra fakardot kötve,a kislányok fejükön virágkoszorúval mentek az iskolába és innen a tanító vezetésével énekelve elindultak barkaágat gyűjteni.Visszaérkezve a templomot háromszor megkerülték, és az ágakat a templom falához állították.Virágvasárnap reggel ebből vittek a családok a templomba,ahol a pap ezeket megszentelte. A szentelt ágat a faluban lakó más vallásúak is szívesen átvették,mert hittek abban, hogy a szentelt barka házaikat, jószágaikat bajtól,vihartól megvédi.
www.hhrf.org/karpatiigazszo/070407/gy02.html
A díszítéshez a hagymahéj mellett a szilvafakérget is használják. Azt téve a főzetbe még pirosabb lesz a tojás. Egyébként lehetőleg kendermagos tyúk alól kikerült tojást kell e célra használni, mert a fehér tyúk tojta nehezebben pirosodik meg.
A legtöbb hímest – hatot – a keresztfiúk kapják.
A szomszédok és rokonok kettőt, a többiek egyet-egyet.
Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe
Régi magyar neve, Gyümölcsoltó Boldogasszony, és a hozzá fűződő gazdag hiedelemanyag mutatja, hogy az oltás, szemzés hagyományos napja volt e tájon. A jámbor néphit szerint azért, mert Mária is ezen a napon fogadta méhébe Jézust. Racionális elme nem látja itt az összefüggést, de lelkünk mélyén tudunk róla.
Kalenderáium- November (Nyilas)
Ha
komolyan vesszük, hogy magyar emberként éljünk, akkor újra meg kell
ismerkednünk a belőlünk és már a szüleinkből, sőt, öreganyáinkból is
kinevelt magyar műveltséggel (nem kultúrával vagy civilizációval!!!),
ami MAGa az élet...
|
NAGYBOLDOGASSZONY NAPJA - SZENT ISTVÁN NAPJA
AUGUSZTUS 15. NAGYBOLDOGASSZONY NAPJA
A moldvai magyarok e napon mindenféle virágokat, gyógynövényeket szenteltettek, hogy majd ezzel füstöljék a betegeket, mennydörgésnél is ezt égették.
E naptól kezdve tiltották az asszonyok számára a fürdést a folyóvízben, mert – például a bukovinai magyarok szerint – aki Nagyboldogasszony után fürdik, vérzésben hal meg. A Mura-vidéken dologtiltó nap sütésre, kemencében való tüzelésre, mert a tűz kitörne a kemencéből. Baranyában most vagy egy nappal előbb vették ki a beáztatott kendert. Nagyboldogasszony napja derült idejével a jó gyümölcs- és szőlőtermés előhírnöke. A Drávaszögben, Laskón azt tartották, hogy keresztet kell vágni a gyümölcsfába, hogy egészséges legyen és sokat teremjen.
Nagyboldogasszony napja sokfelé búcsúnap, például Hadikfalván. Ilyenkor háromnapos táncmulatságot rendeztek a fiatalok. A Bács megyei Topolyán a Nagyboldogasszony-napi búcsú a mulatság, ismerkedés alkalmát is jelentette.
Az ún. két Boldogasszony közét (aug. 15–szept. 8., Kisasszony) az asszonyi munkában tartották fontosnak. Ilyenkor ültették a tyúkokat, hogy jó tojók legyenek és az összes tojásukat kiköltsék. Az ebben az időszakban tojt tojásokat összegyűjtik, mert úgy vélik, hogy sokáig eláll. Medvesalján is úgy tartották, hogy a Nagyboldogasszony és Kisasszony-nap között tojt tojás sokáig eláll. Ezeket külön elrakták és meszet szórtak rá.
A kétasszony nap közti időszakot szerencsés időszaknak tekintették. A kopácsi halászok ekkor szedték a gyékényt.
A két Boldogasszony köze a magyar nyelvterületen általános hiedelem szerint a téli holmik, ruhafélék szellőztetésének az ideje, hogy a moly ne essen beléjük.
Zagyvarékason úgy vélték, hogy kétasszony között ki kell szellőztetni a búzát, hogy ne legyen dohos, ne essen bele a zsizsik.
AUGUSZTUS 20. SZENT ISTVÁN NAPJA
Különösebb paraszti hagyományok nem fűződtek Szent István-naphoz.
Topolyán augusztus 20-án, ha már befejeződött a cséplés, ünnepséget tartottak. István-napkor a Drávaszögben a szép idő jó gyümölcstermést jelez. Tréfásan azt mondják, hogy ezen a napon vágják le a szúnyogkirályt, ettől kezdve kevesebb van ebből a rovarból.
A beregi Tiszaháton úgy tartják, hogy István-napkor mennek el a gólyák. Medvesalján, Péterfalván a málna szedésének ideje volt.
Gyümölcsoltó Boldogasszony
Március 25-e Jézus fogantatásának ünnepe. Régi magyar neve, Gyümölcsoltó Boldogasszony, és a hozzá fűződő gazdag hiedelemanyag mutatja, hogy az oltás, szemzés hagyományos napja volt e tájon. A jámbor néphit szerint azért, mert Mária is ezen a napon fogadta méhébe Jézust. Racionális elme nem látja itt az összefüggést, de lelkünk mélyén tudunk róla.
A legfőbb istenanya és a nőivarú, az istenfiú-gyümölcsöt termő világfa egymásnak megfelelő Föld és Tejút jelkép, láttunk már rá példát. A Bibliában a kép hasonlat-szinten maradt fenn, a messiási próféciákban, és az angyali üdvözlet szavaiban: "áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus". A középkor látomásos festőinek fatábláin a faistenanya képzete ismét kivirágzik.
Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)
Daczó Árpád (Lukács atya) erdélyi Ferences szerzetes "Csiksomlyó titka Mária-tisztelet a néphagyományban" című könyvében olvashatók az alábbi sorok:
"Égi Édesanya! Minden bűnünk és hűtlenségünk ellenére Mária népe vagyunk ma is! Mert Ö a Babba Mária betartja a szavát, amivel elfogadta Szent István felajánlását, mikor is Mária oltalmába ajánlotta Magyarországot. Szent István tulajdonképpen csak megújította azt a valóságot, amivel már évszázadokkal talán évezredekkel azelőtt, ki tudja hányszor és hány törzsfőnök, nagyfejedelem vagy éppen király tette oda népét Boldogasszonya anyai ölének oltalmazó biztonságába! Kutatásaim során – írja Lukács atya –, érdekesek voltak a nőkkel való ismeretségeim. Mindig azokat sodorta elém a Szűz Anya, akikben különösképpen is virágzott az igazi nőiesség és a Máriás lelkület. A magyar nő mindig a Boldogasszonyban látta nőiességének örök példaképét, és ezért tisztelte is őt a magyar férfi mindig úgy, mint a Boldogasszonynak részére küldött földi mását. Európa népeinél pedig szinte közmondásszerű lett a "lovagias magyar nép" elnevezés. A lovagoknak éppen az volt egyik vállalt főtulajdonságuk a: Nőtisztelet. A férfi az erő, a nő a szív.
És ezen az egységen a Boldogasszony Őrködik."
Forrás: Beregi hírlap
Úgy tartják, ezen a napon csodák is történhetnek, az emberek szívből jövő imáit meghallgatja a Mindenható.
| Forrás: | Gáál Anikó: Ünnepnapok hagyományok – Adventtől advetig |
Boldogasszony Anyánk
Boldogasszony Anyánk, régi nagy Patrónánk!
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!
Ó Atya Istennek kedves szép leánya,
Krisztus Jézus Anyja, Szentlélek mátkája!
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!
Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra,
Anyai palástod fordítsd oltalmunkra.
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!
Kegyes szemeiddel tekintsd meg népedet,
Segéld meg áldásra magyar nemzetedet.
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!
Mert sírnak, zokognak árváknak szívei,
Hazánk pusztulásán özvegyek lelkei.
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!
Vedd el országodról ezt a sok ínséget,
Melyben torkig úszunk, Ó nyerj békességet.
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!
Irtsd ki, édes Anyánk, az eretnekséget,
Magyar nemzetedből a hitetlenséget!
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!
Hogy mint Isten Anyját régen tiszteltenek,
Úgy minden magyarok most is dicsérjenek.
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!
Tudod, hogy Szent István örökségben hagyott,
Szent László király is minket reád bízott.
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!
Fiad ellen sokat, megvalljuk, vétettünk.
De könyörögj értünk, s hozzája megtérünk.
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!
Jézus fiad előtt hajts térdet érettünk,
Mert ha nem cselekedsz egy lábig elveszünk.
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!
Dicséret, dicsőség legyen az Atyának,
A te szent Fiadnak, s Szentlélek mátkádnak.
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!
Tavaszi NAP- ÉJEGYENLŐSÉG ünnepe
Március 21.-e, a KOZMIKUS MAGYAR ŐSVALLÁS NAP-ÉJEGYENLŐSÉG ünnepe.
Ez az ünnep-bokor - hiszen sok ünnep csoportosul e nap körül - az ősvallás egyik legjelentősebb ünnepe.
Hiszen ekkor van Szent Benedek napja, a MÉH ünnepe -(Szent József napja, március 19.), Gyümölcsoltó Boldogasszonyunk ünnepe, (Március 25.) a VÍZ ünnepe, stb.
Szent Benedek Európa védőszentje 480 körül született, neve áldottat jelent. Napját március 21-én ünneplik, amikor a FÉNY győzedelmeskedik a sötétség felett. Ekkor van ugyanis a nap-éj egyenlőség ideje, ettől kezdve a nappal hosszabb, mint az éjszaka. A legenda szerint Benedeknek a HOLLÓ visz táplálékot, miként a pilisi-Pálos rend Remete Szent Páljának, akinek irányítója és szent madara lett a HOLLÓ. A HOLLÓ a Tudás fáján ül az Édenkeretben. Benedek napján az éjszakai égbolton delel a Holló csillagkép. A hét csillagból álló csillagkép a teremtés hetességét idézi. Ehhez az ünnepkörhöz a "tavaszi teremtés" az élet sarjadása, a termékenység, az Élet Vize szorosan kapcsolódik.
Szkíta arany-méhek, cikáda
Ősvallásunk eme ünnepéhez szorosan hozzátartozik a MÉH tisztelete. A MÉH valamilyen módon védőállatunk. Herodotos történelemkönyvének ötödik részében említést tesz a Duna (Ister-Istár) népességéről: " az Ister felett lévő országot méhek birtokolják és azok miatt nem lehet odamenni.? ??Ezek a méhek Atilla idején is itt laknak, a cikádának nevezett kincs (szkíta arany méhek) is az ő korából származik, így ezer évig biztosan itt laktak tulajdonosaik."
Cser Ferenc: Gyökerek c. munkájából: " ...a lélek jelképének tekinthető a méh. A Kárpát-medence újkőkori műveltségeinél gyakran megjelenik és eléggé egyértelműen lehet belőle érezni a termékenység kultikus jelképét. " A méh korábban, mint cikáda a szkítáknál, később a keltáknál, majd a történelmi időkben a hunoknál és a Merowingoknál is jelen van, mint kultikus jelkép. (a bölcsességet jelentette a méz, és a méh volt a legszentebb állatuk.) "
Bíró Lajos: A magyar régmúlt titkai c. munkájában ír a méh-kultuszról:
"..A méh háziasításának helye Kisázsia lehetett. A legrégibb
méh-kultusz gyökerei is oda nyúlnak vissza, és a legrégibb
méh-ábrázolás Catal Hüyükből ismert. "Catal Hüyükben a Nagy Isten nő
bika alakban szüli meg a fiát-férjét, őt magát azonban méhként
tisztelik. Ezért görög földön sok istennő papjait melisszáknak (méhek)
nevezték, az epheszoszi Artemiszt pedig méhként ábrázolták."
Az anyaméh és a mag kapcsolata nyilvánvaló. A lélek-méhek tehát a magokhoz hasonlóan jutnak be az anyaméhbe, (inkarnáció) ami magtárhoz vagy kaptárhoz (méhkas) hasonlítható. Ez a világfa (életfa-tejút)- istennő égi képéhez kapcsolódó hit: a világfa odva (azaz az istennő hüvelye, illetve méhe) az égi méhek lakhelye, ahonnan kirajzanak mézet gyűjteni. A magyar méh-kultusz annyira ősi, hogy a nyelvünk is őrzi. Míg az indoeurópai nyelvekben az összefüggés a méhek és az anyaméh elnevezése között nincs meg.
A szülésnek külön istennője volt - kezdetben Past és Ízisz, később Mylitta a Hold istennője, a bábaasszonyok istennőjeként Heqt-ot tartották, akinek jelképei a szülési fájdalmak szimbólumai, AZ ÍJ ÉS A NYÍL volt. (Istár mellékneve!!)
A MÉH SZENT JÓZSEF ÁLLATA, a méhészek József napon március 19-én, eresztették ki őket.
A méhnek az életadó Ős-Istennővel kapcsolatos szakrális összefüggése a magyar nyelvben az életet adó anyaméh elnevezésben mutatkozik meg beszédesen.
További örökségünk, a rejtélyes kaptárkövek. Mylitta istennő papjai állítólag ?kúp alakú sziklákon levő oltárain mutatták be termékenységi áldozataikat. Eszerint a hazánkban sokhelyütt fellelhető kaptárkövek szakrális célokat szolgálhattak.
Ezt a vonalat viszi tovább a teremtő főistennőnk, a BOLDOGASSZONY-kultusz is. A nagyboldogasszonynak hét leánya közül az egyiknek napja - a GYÜMÖLCSOLTÓ Boldogasszonynak - március 25-én van. Nehéz lenne a tavaszi termékenység ünnepkörrel való kapcsolatát nem észrevenni.
Szkíta arany, "kígyólábú Anahita" Anyaistennő
Az Életfa gyümölcsei, az élet VÍZ-eredete, a MÉH szerepe a teremtésben, a "gyümölcsözésben", mind a tavaszhoz, az Életadó istennőkhöz, a termékenységhez, azaz a tavaszi nap-éj-egyenlőséghez kapcsolódik.
forrás: http://www.temesvari.mlap.hu/
A pogány magyarok hit világa
A képek forrása:Hoppál Mihály: Sámánok lelkek és jelképek
A pogány magyar világkép:
Világfa: sámánfa, égigérő-tetejetlen fa, a koronájában van a Nap és a Hold, valószínűleg 9 ága /szintje/ van. Három sámánvilággal van kapcsolatban:- A földalatti világ: békák, gyíkok, kígyók országa. Ezekkel díszítik a sámán ingeit, kesztyűit, dobverőit.
- Földi világ.
- Föld feletti világ: a felső Isten gyermekei az emberi lelkek.
Az ember és lelkei:
A megszületendő lélek:a. A nanajok világfelfogása: /a mandzsu-tunguzok déli ága/. Az égben hatalmas szent fák omija muoni csecsemő lélek fái vannak, amelyeken kis madárkák képében omija-k /csecsemő lélek/ élnek és szaporodnak. Születés: az omija leszáll a földre és behatol az arra érdemes asszony méhébe.
b. szelkupok /osztják-szamojédek/ világfelfogása: A világfa felső ágain a születés női pártfogói, kakukkok ülnek, melyek szent madarak. "Élet anyó" igazgatja a születést. Reggel az első napsugarak hegyén emberi lelkek kerülnek a földre a középső világba.
A napsugár és a lélek ugyan az a szó: ilszat.
- A többi lélek:
"Hálni jár belé a lélek." Élő hiedelmünk a lélek testből való
ideiglenes távozásának képzete. Az alvó ember második lelke különböző
helyekre vándorol, ahol más lelkekkel kerülhet békés vagy ellenséges
kapcsolatba. Ez a "szabad lélek" vagy "árnyék lélek".
A halál után a szabad lélek gonosz szellemmé alakúlhat.
Lélekkettősség: a szabad lélek + a testlélek /én-lélek/.
A testlelkek közül az "életlélek" legtöbbször "lélekzetlélekként"
jelenik meg, azaz a lélegzésben felfogott vagy azzal közvetlenül
azonosított életelv, egyenesen az élet primitív felfogása.
A kettős lélek tehát:
- testlélek /lélekzetlélek/
- szabadlélek /árnyéklélek/
A pogány magyar táltos:
- A leendő táltos kiválasztása:
A
táltosjelölt hivatása felső rendelés, már úgy születik, hogy majd
táltossá kell lennie. Már gyermekkorában patologikus tünetek
jelentkeznek rajta: emberkerülő, nyugtalan, látomásaiban
természetfeletti lények jelennek meg nála.
A jelölt is, környezete is ellenszegül a kiválasztásnak, ha végleg
ellenszegülnek a táltos akaratának, akkor a táltos vagy a rosszellem
megnyomorítja a jelöltet.
A táltos lehetséges születési jegyei: foggal született /táltos fog/,
vagy 11 újjal. A "tudósjelölt" tudománya megkapása előtt betegségen
esik át. A leendő táltosnál, illetve garabonciásnál ló vagy bika
alakjában, leendő tudósnál halálfej alakjában jelennek meg a
természetfeletti erők.
A magyar néphit szerint a tudomány kapás "passzív" a szomszédos népeknél "aktív" /tanulás/ módon történik.
A szellemek megjelennek a jelölt álmában és meghívják, a jelölt
ellenszegül egészen a véres verítékig és gyakran meghal a küzdelemben.
/kínzás/ A sámán természetfeletti ereje nem önmagában van, hanem
azokban a segítőszellemekben, akik rendelkezésére állnak. Nem a sámán
választja ki az oltalmazó szellemet, hanem a szellem választja ki a
sámánt.
A jelölt kezdetben le akar mondani a neki rendelt hivatásról, a
"sámánbetegség" azonban végül is hivatása elfogadására kényszeríti.
- A táltossá válás folyamata:
A hét éves jelöltet több napos álma alatt /elrablás/ tanítja meg az
ellenkező nemű öreg táltos /szellem/ a mesterségre, a másvilágon. Ez a
huzamos alvás a rejtezés.
A jelölt mielőtt sámánná válna elájul. Az extázisos állapotot követő
letargia alatt mély álomba merül /3-7 nap/, melyből lassan ébred fel,
belső élményekkel gazdagon: a jelöltet álmában szellemek feldarabolták
majd összerakták, közben elsajátította a tudományt.
- A táltos felavatása:
Ngaszan sámán avatása: 3 napos "halott alvás", ezalatt megismerkedett
az emberi betegségekkel, majd sámánországba vitték, itt a kilenc tó
közepén egy szigetre került, ahol égigérő fa /a Föld Urának fája/ nőtt.
A jelölt felrepült, közben a Föld Ura eligazította: "ebből a három
elágazásból készíts három dobot. Három feleséged lesz, akik ezt a három
dobot őrzik és gondozzák. Az első dobot akkor használd, ha gyermekágyas
asszonynál sámánkodsz. a másikat betegnél, a harmadikat akkor, ha
valaki a hóban eltévedve elveszett.
Burját sámán avatása: az ünnep előestéjén legalább 2 nyírfát
gyökerestöl kivesznek a szent berekből vagy temetőből. Az egyiket a
sámán sátrában földbe ássák, a korona a füstnyíláson emelkedik ki. Ez
az "ajtóőr", mert megnyitja az ajtót az istenekhez.
A másik nyírfát az udvaron állítják fel. ekkor következik a "mennybe
való utazás": sámánatya, jelölt, többi sámán. Felmásznak, közben 9-szer
megkerülik a törzset, a 9. legmagasabb égben beszélnek a szellemekkel.
/A szertartás két mozzanata: a. az ég lakóinak való bemutatás. b. a
jelölt vérrel való befröcskölése.
- A táltos felszerelése:
táltos dob: vagy megidézik vele a természetfeletti lényeket /boszorkány, szellem/ vagy segítségével visznek el valakit.
Alkalmazásának hármas célja: a. betegek gyógyítása b. ismeretlen jövő meglátása c. "kötnek" és "oldanak" segítségével.
 |
Gazdag rajzolatú teleut/sór sámándob. A Nap, Hold és Vénusz jelképei mellett fölfedezhető a sámán nemzetségi életlelke, a bura is, ezt leggyakrabban ló alakjában jelenítették meg, így a sámán lovagolva utazhatott a felső világba. A dob remekül ábrázolja a hitvilág világmodelljét. |
/A sámánok, táltosok utódainak tekinthető alakoskodók a regősök./
táltosló:
1. A táltosló jövendő tulajdonosa rendkívüli módon tudja meg, hogyan juthat a lóhoz.
2. A leendő táltosló hitvány rossz gebe.
3. A rozzant gebét a gazdája cipeli.
4. A hős megmossa a gebét, miközben az táltoslóvá változik.
5. A hős parázzsal eteti a lovát.
6. A táltosló gazdájával a hátán felemelkedik a levegőbe és eljut a célba.
Táltos ló-dob: a sámán hátas állata.
Az elkészült sámándob felélesztése: tejet és vizet hintenek rá, majd tűz fölé tartják /parázzsal való etetés/.
- A táltos fejviselete:
a. szarvasbőr sapka, a tetején bagolytollakkal.
b. szarvasagancsos sapka.
 |
Vaskoronás hakasz sámánöltözet. Az agancsos fejviselet a sámán erejének és férfiasságának kimutatása, egyszersmind szimbolikus fegyver a sámán vetélytársak elleni küzdelemben |
- A táltos tevékenysége:
Révülés-rejtezés: eszméletlen állapot, mely alatt kommunikál a
földöntúli erőkkel. Vagy a szellem jelenik meg a révülőnek vagy a
révülő lelke megy el a másvilágra a szellemek közé.
Cél: jövendő meglátása, eltünt dolgok vagy személyek megtalálása,
halottlátás. /Révül rejt = lélekben való elragadtatás/.
A táltos révülése este tűz mellett indul, dobolás, éneklés /extázis/ ásítás /így bocsátja magába az érkező szellemeket/ extázis.
Viaskodás: révülésben viharos időben állat alakjában vív másik
táltossal /fehér bika - csődör/. Ha a sámánok anyaállatai összecsapnak,
akkor a vesztes anyaállat sámánja megbetegszik vagy meghal.
- A táltos éneke:
haj! regö rejtem = haj! révüléssel révülök.
A sor a sámán extázist előidéző énekéből való. Az ének célja a természetfeletti lények segítségül hívása.
huj! huj szellem-isten hívó kiáltás.
összeállította: Nagy Zoltán
Bálint napja
Bálint napja
A Bálint napi időjárásból a várható termésre jósoltak. Facsemetét is
szívesen ültettek Bálint napkor abban bízva, hogy akkor hamarabb
erősödik meg. Balmazújvárosban é sDebrecenben úgy tartják, hogy ezen a
napon választanak párt a verebek. A hagonyiak ( Borsod megye) úgy
vélték, hogyha a vadgalambok ezen a napon visszatérnek, a közelgő
tavaszt jelzik.
De vajon, ki volt Valentin, azaz Bálint? Biztos választ nem tudunk
személyét illetően. Szinte ahány könyv, annyi verzió született
életéről. Mégis, a különböző sztorikból kirajzolódik egy római pap
képe, akit II. Claudius császár uralkodása idején 269. február 14-én
kivégeztek. Valószínűleg azért halt mártírhalált, mert segített az
akkoriban üldözött keresztényeknek. Valentin emlékét tovább őrizték a
Krisztus-hitet követők, és február 14-ét elnevezték Szent Valentin
napjának. A későbbi legenda emleget még egy fiatal, vak lányt is, aki a
történet szerint a börtönőr gyermeke volt. Valentin megsajnálta, s
imáival meggyógyította. Kivégzése napján pedig egy levelet küldött a
lánynak azzal a felirattal: a te Valentinod...
Szent Valentin napját a keresztények február 14-én ünnepelték, pontosan
egy nappal a Római Birodalom kedvelt Lupercalia ünnepe előtt. A rómaiak
szerelemünnepének jó néhány pogány eleme volt, ezért a Birodalom bukása
után, 496-ban Gelasius pápa február 15-ről 14-re helyeztette át a
Lupercaliat. Elgondolása szerint egy mártír szent ünnepén könnyebb lesz
Lupercalia szertartását megszabadítani a pogány rítusoktól.
A magyar néphagyomány Bálint napja
Február 14-ét szerelmesek napjaként Magyarországon csak 1990-től
ünneplik, ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar néphitben nem volt
e nap korábban is ünnep. Igaz, másféle. Nálunk ugyanis az ünnep
keresztény jellege volt a meghatározó, hiszen az itáliai ókeresztény
vértanú, Valentin (=Bálint) legendáját nálunk is ismerték. Olvasható az
Érdy-kódexben is. Eljutott hozzánk egy másik Bálint-történet is egy
németországi püspökről, akinek az ünnepe eredetileg január 7-hez
kapcsolódott. Az ő alakja később összeolvadt a vértanú Valentin
történetével, s egyszerre ünnepelték meg mindkettőt, 14-én. A német
püspök segítségében elsősorban a nyavalyatörősök és a lelki betegek
bizakodtak, így e napon ők is ünnepeltek. Akik ilyen betegségre
hajlamosak voltak, azok szívesen viseltek a nyakukban úgynevezett
bálintkeresztet, vagy frászkeresztet, amely a betegség elriasztására
szolgált. Bálint napjához időjóslás is tartozott. Azt tartották, ha
hideg, száraz idő van ezen a napon, akkor jó lesz az évi termés.
Nyugat-európai, főleg angol nyelvterületen éltek olyan hiedelmek,
miszerint a madarak e napon párosodnak. Ez valószínűleg kapcsolódik a
nap ősi, pogány párosító jellegéhez, valamint ahhoz, hogy a madarak
érkezése már a közelgő tavaszt jelzi. Magyarországon is különös
kapcsolatban volt Bálint a madarakkal. Itt nálunk is azt tartották,
hogy e napon választanak párt a verebek, vagy jönnek vissza a
vadgalambok. Egyes területeken a madarak etetése is szokás volt. Bálint
Sándor néprajzkutató jegyezte fel azt a mindszenti régi magyar
hagyományt, hogy e napon "csíkot söpörnek", vagyis utat vágnak a
szegediek az udvaron (akár van hó, akár nincs), s oda mindenféle
gabonaszemet, aszalt gyümölcsöt szórnak ki az ég madarainak. A
cserszegtomaji gazdák pedig Bálint napkor, még napfelkelte előtt
megkerülik a birtokot, hogy a tolvaj madarakat távol tartsák a
szőlőtől. Balatongyörökön hasonló szándékkal metszik meg a szőlő négy
sarkán a tőkéket.
Magyar lélek Magyar sors
Ha engem, ki szerencsémre - jelenleg ugyan szerencsétlenségemre - magyar vagyok, megkérdeznek
mitől aggódik leginkább a magyar, akkor hajlandó vagyok az egész nemzet nevében kikiáltani:
semmitől sem oly rettenetes mértékben, mint egy elfajult, hűtlenné lett magyartól!
(Széchenyi István)
Mit jelent manapság magyarnak lenni? Ki számít ma magyarnak? Az, aki Magyarországon született, akinek magyar állampolgársága van, aki magyar nemzeti színű kokárdát tűz a mellére, vagy aki – meglehet nem is országunk határain belül él – de igyekszik tenni valamit e nemzet fennmaradása, illetve fejlődése érdekében. Mint látható, több szemszögből is meg lehet közelíteni a kérdést, s ennek megfelelően a válasz is sokféle lehet. Számomra azonban – s ezt nagyon fontosnak tartom kihangsúlyozni – az igaz választ a magyarság mibenlétére az Arvisurák fogalmazzák meg:
„A Magyarok, az egyistenhívőknek nevezett jó emberek, akikhez más törzsek gyermekei is csatlakoztak. Így az Anyahita kegyhely és Joli-Tórem dombjai között megtelepedett egyistenhívőket magyaroknak nevezték. Ezen egyistenhívők követői nem képeztek külön törzset, hanem a jó embereknek a vallási közösségébe tartoztak. Ezen közösségnek tagjai soha nem háborúskodtak, hanem az Anyahita által lerótt egy igaz Isten hitében nevelték fel gyermekeiket.” (1. B. Arvisura, Kr.e. 4000-4040.)
Mint ebből láthatjuk, magyarnak lenni, akkoriban nem faji vagy törzsi hovatartozást jelentett, ám mégiscsak egy bizonyos fajta közösséget alkottak ezek az emberek, hiszen közös tulajdonságaik voltak: szorgalmasan dolgoztak, soha nem volt köztük viszály, másokkal szemben is békességre törekedtek, háborúkban nem vettek részt, és ami igencsak figyelemreméltó - lévén, hogy kb. Kr.e. 8000-et írunk ekkor – Egyisten hívő emberek voltak. Ilyen jelzőkkel pedig csakis olyan emberek illethetők, akik a lelki fejlettségi szintjüket tekintve elértek már egy bizonyos szintet. Élt tehát egy MAGyar népcsoport valahol Ataisz szívében, akik bizonyos „emelkedettebb” lélekminőséggel bírtak, s egyfajta héjként körbevették őket különböző törzsek: agabák, indijók, sakák, maják, Uruk törzse, valamint a fekete és fehér Hun törzsek, akik tehát a magyar MAG védőrétegét képezték. Talán könnyebben megérthető ez az elmélet, egy kis rajzzal szemléltetve:
Ha ezt a rajzot 90 fokkal elforgatjuk, akkor pedig egy SZEM alakzatot kapunk. Fiziológiai szempontból a szem szó olyan szervre utal, melynek feladata a FÉNY érzékelése. Sprituális szemszögből a szem a tisztánlátás forrását, illetve a hatalmat szimbolizálja. (Gondoljunk pl. az egyiptomi misztériumokban Osiris hieroglifájára, ami szintén egy szem és egy trón összetett szimbóluma, vagy Isis és Osiris gyermeke, Horus jobb szemére, mellyel a hagyományok szerint gyógyítani tudott, semlegesíteni a gonoszt, meglátta a jövőt, materializált, stb. Horus szemét a mai napig tisztelet övezi, sőt minden misztikus hagyományban úgy ismert, mint Isten Mindentudásának, Mindenütt Jelenlevőségének és Mindenhatóságának a szimbóluma.)
Mindemellett az alakzat teljesen megfeleltethető egy tachion alakjával is. Eszerint ez a Teremtő MAGa, vagy a Teremtő SZEMe, szemének bogara, szent szkarabeusza, a FÉNY népe, azaz a MAGyarság. Hiszen a hét törzs, a FÉNY-t alkotó hét időforrás szimbólumának is megfeleltethető.
(Érdekes, további összefüggést
lehet találni pl. a hun-magyar-székely rovásírásban is. Ha jól megfigyeljük,
ezen rovásjelek között van két olyan jel is, amely nagyon hasonlít a
szemre. Ezek pedig az "F" 
és
az "LY" 
betűk. Ha tudjuk, hogy, az "F" a Forrást jelöli, illetve, hogy az
egyetlen "LY" betűvel kezdődő szavunk - nem véletlenül - a Lyuk,
ami szintén a Forrás kiáradásának helyét jelöli, akkor talán még jobban
érthetőek a fenti összefüggések.
A MAG szó ugyanakkor egyben magában is rejti a SZEM-et is, hiszen gondoljunk csak pl. a búzára: a búzaMAG nem más, mint búzaSZEM is egyben. Egyébként minden MAG, MAH, MAK, MAJ, MA kezdetű szó a világ minden nyelvén a legszebbet, leghatalmasabbat, legcsodálatosabbat jelenti, amit tőlünk, a MAG népétől, a magyaroktól vettek át.) (Részletesebben lásd itt!)
Később, Ataisz süllyedését követően ez a MAG-nép szétszóródott szerte a Föld különböző pontjain, Ataisz gyarmatbirodalmaiba, azaz a MAG el lett vetve. Ebből a MAGból keltek ki aztán a Föld legnagyobb kultúrái: Egyiptom, Mezopotámia, az Indus-völgyi, a Maja, vagy éppen az Azték kultúra. Ezen magas kultúrák aztán kezdtek elkorcsosulni, mert el kellett korcsosodniuk ahhoz, hogy a többi, náluk sokkal fejletlenebb népeket feljebb emelhessék. Mert a jó anya is le kell hajoljon előbb a gyermekéhez, ha fel szeretné őt emelni.
Nem tudom, hogy hol és hányszor történt ilyen „magvetés”, de biztos, hogy bizonyos rendszerességgel megtörténik. Pl. Kr. u. 181-ben is megalakul a Van-tó mellett egy MAG-csoport, a Magyarok Tíznyíl Szövetsége, a 24 Hun Törzsszövetség erős védőburkán belül. Ebből a beavatott csoportból aztán szintén történtek szétszóródások. Hiszen a későbbi Itáliai-félszigetre kellett vándorolnia egy bizonyos Etúrnak és népének – azaz az etruszkoknak - ahhoz, hogy az ott élő primitív digo őslakosokat felemelve később kialakulhasson a nagy Római Birodalom. Ugyanígy az aháj és pelazg magnak kellett megtanítania, felemelnie, az elsüllyedt Atlantiszról odamenekült geri-beri „éhséghelléneket” ahhoz, hogy majdan megszülethessen a nagy görög kultúra. Még lehetne folytatni a sort, ám azt hiszem a lényeg megértéséhez ez is bőven elegendő.
Azt kell tehát látnunk, hogy a leszülető MAG-lelkek azzal az isteni küldetéssel érkeznek a Földre, hogy a lelki fejlődésükben náluk alacsonyabb szinten lévő embertársaikat MAGukkal felemeljék, nemesebbé tegyék. Ezért fontos, hogy ilyen MAGvak mindig legyenek a Földön, máskülönben az emberiség elkorcsosul, lelki evolúciós fejlődésében megtorpan, vagy akár is vissza is zuhan. (Hogy jobban átlássuk az összefüggéseket, érdemes ehhez elolvasni G.H. Anon: Lelki evolúció című médiumi anyagából azokat a részeket, amelyek a magyarságra vonatkoznak. Eszerint tizenkét-féle géncsoport létezik, az egyes zodiákusoknak megfelelően. Amikor a bolygón egy-egy teremtési korszak elkezdődik, az egyes népcsoportokat nem egyszerre telepítik le, hanem a géncsoportok bizonyos sorrendje szerint. Ennek megfelelően az "elsődleges" géneket hordozó csoport érkezik legelőször, mert ők azok, akik olyan lelki fejlettségi szinten vannak, hogy képesek a később érkező többi csoport számára a megfelelő feltételek megteremtésére. Ezt a bizonyos "elsődleges" gént hordozzuk mi, magyarok.) (Részeletesebben itt.)
Mit kell látnunk mindezek tükrében a mai állapotokat illetően?
Mára a bolygónkon élő lakosság száma már mintegy hatmilliárd, s ezek jelentős része lelki fejlődésük tekintetében a MAG-lelkek segítségére szorul. Ugyanakkor nagy mértékű negatív erők támadják most ezeket a segíteni szándékozó embereket, megakadályozva őket küldetésük végrehajtásában. Márpedig ha valaki a MAG-nép ellen támad, akkor az Isten ellen, s egyben az egész földi emberiség ellen követ el súlyos vétséget. Ez pedig aligha hagyható igen komoly büntetés nélkül. Azonban büntetni természetesen nem a mi dolgunk, az majd be fog épülni a bűnösök karmájába.
A mi dolgunk, hogy ne hagyjuk népünket megosztani, szétszórni, amit egyébként már hosszú évszázadok óta igyekeznek megtenni – eleddig sajnos elég sok sikerrel. Nem szabad tehát egymás különbözőségeire mutogatnunk, hanem meg kell találni a közös pontokat, egymással össze kell fognunk, igyekezni kell a másik megértésére, segíteni egymást és eleget tenni végre Jézus immár 2000 éve beteljesítésre váró szavainak, miszerint:
„Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”
forrás: http://www.arvisura.van.hu/Gyümölcsoltó Boldogasszony
Március 25-e Jézus fogantatásának ünnepe. Régi magyar neve, Gyümölcsoltó Boldogasszony, és a hozzá fűződő gazdag hiedelemanyag mutatja, hogy az oltás, szemzés hagyományos napja volt e tájon. A jámbor néphit szerint azért, mert Mária is ezen a napon fogadta méhébe Jézust. Racionális elme nem látja itt az összefüggést, de lelkünk mélyén tudunk róla.
A legfőbb istenanya és a nőivarú, az istenfiú-gyümölcsöt termő világfa egymásnak megfelelő Föld és Tejút jelkép, láttunk már rá példát. A Bibliában a kép hasonlat-szinten maradt fenn, a messiási próféciákban, és az angyali üdvözlet szavaiban: "áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus". A középkor látomásos festőinek fatábláin a faistenanya képzete ismét kivirágzik.
Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)
Daczó Árpád (Lukács atya) erdélyi Ferences szerzetes "Csiksomlyó titka Mária-tisztelet a néphagyományban" című könyvében olvashatók az alábbi sorok:
"Égi Édesanya! Minden bűnünk és hűtlenségünk ellenére Mária népe vagyunk ma is! Mert Ö a Babba Mária betartja a szavát, amivel elfogadta Szent István felajánlását, mikor is Mária oltalmába ajánlotta Magyarországot. Szent István tulajdonképpen csak megújította azt a valóságot, amivel már évszázadokkal talán évezredekkel azelőtt, ki tudja hányszor és hány törzsfőnök, nagyfejedelem vagy éppen király tette oda népét Boldogasszonya anyai ölének oltalmazó biztonságába! Kutatásaim során – írja Lukács atya –, érdekesek voltak a nőkkel való ismeretségeim. Mindig azokat sodorta elém a Szűz Anya, akikben különösképpen is virágzott az igazi nőiesség és a Máriás lelkület. A magyar nő mindig a Boldogasszonyban látta nőiességének örök példaképét, és ezért tisztelte is őt a magyar férfi mindig úgy, mint a Boldogasszonynak részére küldött földi mását. Európa népeinél pedig szinte közmondásszerű lett a "lovagias magyar nép" elnevezés. A lovagoknak éppen az volt egyik vállalt főtulajdonságuk a: Nőtisztelet. A férfi az erő, a nő a szív.
És ezen az egységen a Boldogasszony Őrködik."
Forrás: Beregi hírlap
Úgy tartják, ezen a napon csodák is történhetnek, az emberek szívből jövő imáit meghallgatja a Mindenható.
| Forrás: | Gáál Anikó: Ünnepnapok hagyományok – Adventtől advetig |
Február 2 – Gyertyaszentelő Boldogasszony
A kereszténységben égő gyertyákkal kerülték a szentegyházat, néhol a határt is, ünnepelve, hogy Mária „világos", mentes a bűntől; s ünnepeltek a gyertya példázatával is: a gyertya méhviasza Jézus tiszta teste; a viasz alatt való bél, az õ ártatlan szent lelke, a tűz pedig, a világosság az ő istensége.
A szentelt gyertya már az ókeresztény korban Krisztus jelképe: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson.
A szentelt gyertya egyike a legrégibb szentelményeknek.
A középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, ennél gyújtották aztán meg a gyertyát.
A félegyháziak a szentelt gyertyát „máriagyertyának" nevezik. Simeón és Anna a templomban bemutatott Jézust (akiről immár nemcsak hallottak, hanem meg is „tapinthatták"!) a világ világosságának nevezte, ennek jelképe a szentelt gyertya, amely foganatos égiháború, villámlás, jégeső és a gonosz kísértése ellen.
Kevés olyan katolikus paraszthajlék akad, ahol manapság is még ne volna szentelt gyertya. Régebben a sublót vagy láda fiában tartották, vagy halványkék szalaggal átkötve a falra akasztották, némely helyen a szent sarok, a házi oltár éke volt. Főképpen vihar idején gyújtották meg s imádkoztak mellette; de égett vízkereszti házszentelésnél is.
Szegeden azt tartották, ha szenteléskor nem alszik el a gyertya, akkor jól mézelnek majd a méhek.
Ezen a napon végigsöpörték a kaptárakat a kiszombori méhészek; asszonyaik pedig a szentelésből hazatérve a gyertyából egy csipetnyit a kilincsre tettek, hogy békesség legyen a háznál.
A hajdani szegediek különösen fontosnak tartották a hétszer szentelt, továbbá a „kilencedes", kilenc kedden meggyújtott gyertya gonoszűző szerepét. Azt tartották, hogy a világ végén három napig sötétség lesz, csak a hétszer szentelt gyertya világít majd; ilyen gyertyát szoktak égetni Dombrádon a ravatalon fekvő halott mellett.
Göcsejben a felpuffadt gyomrú beteg köldökére egy darab égő gyertyát helyeztek, s üvegpohárral leborították; elalvó lángja kiszívta a betegséget. Némelyek torokfájás ellen nyeltek belőle egy darabkát. A piricsei görög katolikus gazdaasszony tehénelléskor égő szentelt gyertyát vitt az istállóba. Tápén az új ház fundamentumába boldogasszonyi füvet, szentelt gyertyát raktak és sót szórtak. A gyertyát a régi szegediek az épülő házba falazták. Itt is gondolhatunk a régi emberáldozat kiváltására. A privigyei szlovák néphit szerint a kisgyermek hamar megtanul beszélni, ha a szentelt gyertyából egy picinykét a nyelve alá tesznek.
A szentelt gyertya végigkíséri és oltalmazza a hívő embert egész életén át. Bácskai hagyomány szerint, amíg a kereszteletlen gyerek anyjával a „boldogasszonyágyában" fekszik, karjára vagy pólyájára olvasót kell kötni, s fejénél szenteltgyertyának kell égni, nehogy a pogánykát a gonoszok kicseréljék. Szülés és keresztelés között szentelt gyertya világított éjjel-nappal abban a szobában, ahol a gyermekágyas asszony magzatával feküdt: Az „egyházkelő” (avatás) a régi szegedi anya gyermekével, kezében égő gyertyát tartva körüljárta az oltárt. A régiségben a haldokló ember kezébe is égő szentelt gyertyát adtak: lámpással mehetett így a lélek az örök életnek menyegzőjébe. A hozzátartozók égő gyertyával körül is járták az ágyat, „megkerítették", elzárták a leselkedő gonosz elől. Fertővidék asszonyai szerint a gyertya fénye mutatja az utat a haldoklónak, füstje pedig távoltartja a gonoszt, s addig kerülik gyertyafénnyel körül az ágyát, amíg a lélek el nem száll a testből, segítik annak „hazatalálását".
A mohácsi sokácok egy köteg gyertyát szentelnek, s minden esztendőben hozzátesznek egyet. Odahaza egy szálat kihúznak, piros és fekete cérnával átkötik és meggyújtják; lángját a gyerek fejéhez tartják, fejfájás ellen. A bánáti bolgárok a szentelt gyertyák kötőszalagját gyermekeik ingébe fűzik betegség ellen. Vigán fiúgyerekek nyakára, lányok hajába, kezükre, ujjaikra, továbbá csikók és bárányok nyakára kötik; nagyszombatig viselik, utána elégetik.
Régen a házban Gyertyaszentelő Boldogasszonykor a tüzet mindenütt eloltották és az új megszentelt tűzzel gyújtották meg újra. Az észteknél Ilku isten tiszteletére rakott tavaszkezdeti tüzet e napon, még ma is dörzsöléssel élesztik.
Ezen a napon jön ki a medve a barlangjából, ha árnyékát meglátja, visszamegy, hosszú lesz még a tél.
*****
Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, február 2-án arra emlékezünk, hogy Szűz Mária Jézus születése után negyven nappal bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. Az előírt áldozat fölajánlásakor jelenlévő agg Simeon Jézust a nemzetek megvilágosítására szolgáló világosságnak nevezte. Innen ered a gyertyaszentelés szokása.
A szentelt gyertya mint Jézus Krisztus jelképe egyike a legrégibb szentelményeknek. Keresztelésig az újszülött mellett világított, hogy a „pogánykát” a gonosz, rossz szellemek ki ne cseréljék. Amikor a fiatal anya először ment templomba az ún. egyház-kelőre vagy avatásra, szintén gyertyát vitt a kezében.
Gyertyát égettek a súlyos beteg és a halott mellett is. Tápiószentmártonban (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye) a haldokló kezébe szentelt gyertyát adtak, „hogy annak fényénél múljon ki a világból”. Mindenszentek és halottak napján, de más nagyobb ünnepeken is meggyújtották a szentelt gyertyát. A vallásos néphit szerint vihar, ég-zengés, villámlás és jégeső alkalmával is szentelt gyertyát kell gyújtani.
Gyertyaszentelő napjához időjárásjósló hiedelmek is kapcsolódnak. Általában úgy vélik, hogyha február másodikán jó idő van, akkor későn tavaszodik. Ezért „Gyertyaszentelőkor inkább a farkas ordítson be az ablakon, minthogy a nap süssön”.
Szent Balázs püspök és vértanú († 316) – eredetileg orvoslással foglalkozott – nevéhez sok csodás beteggyógyítás fűződik. Legtöbbet emlegetett tette egy özvegyasszony halszálkától fulladozó gyermekének megmentése. Az asszony hálából ételt és gyertyát vitt a szent életű püspöknek. Ennek emlékére van a Balázs-áldás vagy balázsolás, amikor a pap két gyertyát tart a hívők álla alá, és e szavak kíséretében: „Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására szabadítson meg téged Isten a torokbajtól és minden más bajtól” – megáldja őket.
Szent Balázs a középkorban a diákoknak egyik kedvelt védőszentje volt, napját fényesen megünnepelték. Innen ered a balázsjárás, az iskolásgyermekek házról házra járó, adománygyűjtő, iskolába toborzó, köszöntő szokása. Kisbodakon (Moson vm.) Balázs napján 10-12 éves gyermekek fehérbe öltöztek (fehér gatya, ing), fejükön koronaszerű papírcsákót viseltek, a Balázs püspököt megszemélyesítő gyermeknek püspöksüvege volt.
A játékban tízen szerepeltek: az elöljáró, a püspök, a generális, a kapitány, az orvos, a zászlótartó, a kiskatona, az őrmester, a káplár és a paraszt. A játék Szent Balázs dicséretével és az ajándék megköszönésével fejeződött be. A perselybe összegyűjtött pénzt az iskola vagy a templom céljaira fordították, az ajándékképpen kapott tojást eladták, a szalonnát megették.
A Nógrád megyei Mátraszelén a balázsolók ezt a köszöntőt énekelték:
A Szent Balázs doktorunknak, hogy ma vagyon napja,
Többször is, hogy megérhessük, az Úristen adja!
Kérjük ajándékát, a Szent áldomását,
Távoztassa mindnyájunknak torkunknak fájását!
web.axelero.hu/kesz/jel/03_02/jelesnapok.html -
*****
Máté Imre: Yotengrit c. könyvének II. kötetéből, 18. 22. oldal:
„Szó esik ezekben a rovatokban a „törvény ünnepéről”. E
z az ünnep átmentetett a kereszténységbe gyertyaszentelő néven.
Ekkor gyulladt föl a szellem fénye az emberben és az igazság és irgalom törvényeit (alapjában véve a felebaráti szeret tanát) ekkor fogalmazták meg először.
A gyertyaszentelő ezért a fény ünnepe.
…
(Az Istenatya és Istenanya átadta az embereknek az első törvényeket.) Ezek valának az emberek első törvényei, részben ISTENANYÁNK-tól, részben ISTENATYÁNK-tól. Az igazság és irgalom törvényei valának ezek. Ama lakoma vala pedig az első áldomás, az első ünnep. Ezt az emberek megismételték, Istenre emlékezvén, évről évre, századról századra, ezredévről ezredévre. Ez volt a törvény ünnepe.
*****
A Nagyboldogasszony Szeretet Egyház 2007-es ünnepi hívásából:
Ül a faágon két sólyom. Látják, repülnek fölöttük a vadludak. Egyik sólyom sem fogja azt mondani a másiknak: testvér, odanézz, arra megy a többség, repüljünk velük együtt, hanem maradnak az ágon hűségesen, és élik tovább a maguk sólyom-életét. Bátorság kell ahhoz, hogy az ember színt valljon, talán igen, talán nem.
Könnyű a sólyomnak, mert ő sólyom (nem is akar más lenni, mint ami), könnyen felismeri saját fajtáját a madarak közt, ámbár minden madár szárnyal. De nehéz felismerni az embernek, emberek közt testvérét.
A hazug ember jól megvan hazug embertársával, igaz ember az igaz emberrel. De akkor mégis miért oly nehéz felismernünk saját fajtánkat? (Talán, mert jól össze vagyunk keverve?) Mert hazugságban él a világ, s mára a hazugság valóságérzetnek tűnik, s az igaz, hazugságnak.
Mikor a törvény a hamisat védi az értékestől, akkor az elme elmén.
Jézus urunk előtt is volt február másodika, és utána is.
A magyarok igaz, „titokban” tartották a szerét a fény Istennő ünnepeként. Ő az, aki az örök igazság fényének szülő NŐJE, akit a Madar testvéreink elrejtettek a vallásokban, és így lett a FÉNY ISTENNŐ ünnepéből elpalástolva GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY ünnepünk, ha majd eljő az idő újra azok legyünk, akik vagyunk szabadok, mint a MADAR. Mára a tudatos tudat nem tudja mit is ünnepel, de a tudatalattinkban ott rejtőzik a TEREMTÉSTŐL az Ős tudás, amit napjainkban ki-ki a maga tudatos tudásával tart kik így, kik úgy.
Fontos közösen erősíteni a FÉNY ISTENNŐ ünnepén az Igaz Törvényét, melyen a tiszta tudás fénye keresztül ragyog a sötét, tekervényes tudatlanság útvesztőin. Legyen mindenkinek Igaz Tiszta Szeretet teljes fénye kívül épp úgy, mint belül. Ami a gyertya testében és fényében testet ölt, és amit valóban tisztelünk, az nem más, mint az örök világosság, amit úgy hív a magyar: Isten Törvénye-s Tudása, és Nagyboldogasszonyunk Anyai szeretete.
Új világ születésének hajnalához ért a földi ember élete, azon belül a Magyar s testvérnemzetei itt a Kárpát-medencében, s szerte a nagyvilágban.
„Amiképpen fenn a Mennyben, azonképpen itt a földön is” mondja a Mi Atyánk és a Mi Anyánk Isten törvényének kézi értelmező szótára.
Mit is jelent ez? Amikor a földön a férfi a házasságában élő nőnek mondja „kellene egy Gyerek”. Erre a Nő válasza „legyen”! Majd a szerelem tüzében eggyé válnak, s megfogan az első teremtményük, az első gyermekük. A férfi és a Nő közös gondolata az anyagban Megfogant és Testet öltött és megszületett az első teremtményük, a család szeme fénye, a gyermek.
Isten pontosan így teremtette a világot hét nap alatt. Közösen az Anya Istennel kigondolták, majd megcselekedték, s a Nagyboldogasszony világra hozta az első teremtést, a Világosságot, az-az Isten törvényét, s tudását, melyet szétosztott a földre született emberek közt, akit saját maga képére teremtett.
Az anya legnagyobb boldogsága az életében, mikor világra hozza gyermekét.
Ezért a teremtés nagy pillanatait őrzi a magyar nép a Teremtés óta. Időről időre, a kornak megfelelően megújítva és átörökítve a jövő nemzedéke számára. Az Anyaisten 7 szer volt boldog asszony amint az Atya Isten boldoggá tette Őt, s szülte világra a világokat 7 szer. Így lett az első legnagyobb ünnep a Boldogasszony ünnepek közt a Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe. Majd mikor második alkalommal is boldog lett az asszony, ezt Gyümölcsoltó Boldogasszonynak nevezték el jó magyarjaink a nyugati vallásban. Folytathatnánk a sort, de ennek még nincs itt az ideje. Befejezésül álljon itt az Őseink tudásából egy gondolatsor, melyet Wass Albert munkásságának, és a ránk hagyott értékeknek köszönhetünk. Isten Áldja meg Őt most már odafent.
„ – A jó, ha útjára engeded, mindig legyőzi a rosszat –
Mondta mély dörmögő hangon az öreg -- , mint ahogy a fény legyőzi a sötétséget. Mondom, ha útjára engeded. Mint ahogy a tiszta tükör útjára engedi a fényt, odatükrözi, ahova irányítod. A tiszta tükör. Vakult tükörben elvész a napfény, gyerek. Igyekezz hát, hogy tiszta tükör lehess, amilyennek Isten megteremtett, s akkor tied lesz az Ő jóságos ereje, tied lesz mindég, továbbsugárzása… Nehéz ezt felfogni, tudom – tette hozzá kis szünet után --, pedig ebben rejlik a nagy titok…
- Micsoda titok? – fakadt fel a gyermekből a kíváncsiság.
Az öreg ránézett. Bozontos fehér szakállától látni se lehetett az arcát, de a szeme úgy izzott elő a nagy karimájú fekete kalap alól, mint lába előtt a parázs.
- Micsoda titok? Hát a teremtés titka! Isten s ember titka, gyerek! Megvagyon
írva a Szent Könyvben is, minden pap olvassa, s mégse érti. Pedig ott van a szeme előtt: teremté Isten az embert tulajdon képére, s adott néki uralmat mindenek fölött! Uralmat, érted? – mordult a gyerekre szinte haragosan -- . Uralmat, s nem szolgaságot! Erről szólt Krisztus Urunk is, amikor azt mondotta volt, hogy: „ha csak annyi hitetek lenne, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: eridj odébb! S bizony mondom, odébb mozdulna nyomban!” Már pedig a mustármag a minden egyéb magvak közt is a legkisebb, érted? De még ennyi hit sincs senkiben manapság, ez a baj …
A gyerek csillogó szemei rávilágítottak.
-- De magában van ugye, Öregapó? Az öreg ránézett, s nézte hosszasan.
-- Benned is van, gyerek – felelte csöndesen --, érzem és tudom, hogy ott van benned is az erő, amit Isten adott azoknak, kik ismerik a jók titkát. Emlékszel mit tanítottam neked a minap a kis üveggel, amit ott leltünk az ösvény szélén? A nap ránézett a kicsi üvegre, s a kicsi üveg alávetette a fényt a szakadékaljára, ahova a nap sugara másként el nem jutna soha. Emlékszel? Nahát. Mondtam volt azt is, és soha el ne feledd, olyanok vagyunk mi is, mint az a kicsike törött üveg, Isten fényét kell beletükrözzük az emberi világ sötétségébe, s ha ezt megtesszük, eleget tettünk a parancsnak, ami a világra hozott, s a parancsadó Úristen megvédelmez minden veszedelemtől. De ha nem tesszük meg, amit az Úr parancsolt, akkor semmirevaló szemét vagyunk mi is, akár csak az a törött üveg az út szélén, amit a sárba tapos a jószág.
Csönd volt néhány percig, csak a vékony eső percegett odakint. Sötét volt mögöttük a barlang. Az öregember ágat vetett a parázsra, s tűz ott a barlang szájában föllángolt újra.
-- Bizony erre teremtette volt az Isten az embert s nem egyébre - szólalt meg újra-, hogy Isten képében járva eleget tegyen a parancsnak, s végezze a jót ezen a földön. Csakhogy az ember elméje elbutult akár a rozsdás balta éle, s lelke is megvakult, mint az ócska tükör mely nem tud fényt tükrözni többé. Vergődik vakságban, egymást pusztítja. Ijedelmében kitalálta a gonoszságot, s egymásra szabadította saját kitalálását. Mert Isten nem teremtett rosszat, s amit nem teremtett az nincs. Érted? Nincs. Emberi elképzelés mindössze, mint a köd, ami nincs, és mégis elrejti szemed elől az erdőt. De amíg az ember maga, meg nem tapasztalja a rosszat, amit kitalált, addig hiába várja, hogy elmenjen, mert nem mehet el, ami nincs, igaz? He? De mind ez sok tenéked gyerek, így egyszerre. Majd rendre, apránként megtanulsz mindent. Most elég, ha észben tartod, amit az üvegről mondtam. Tükrözd az Istent, s ne félj semmitől…”
Medve hiedelem
Avagy kibújik-e a medve a barlangjából?
|
Gyertyaszentelő napjáról több népi hiedelem is ismert.
|
Jókai Mór Az új földesúr című regényben így ír: �Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van.�
Bizony. A medve télvégi időjósló nézelődéséről alkotott hiedelmünk Jókai Mór lelkén szárad. Az érdeklődő kutatók már a 19. században utánanéztek, mi igaz a szóbeszédből, mert a 17. századtól ismeretes a mondás, hogy ha gyertyaszentelőkor megcsordul az eresz, még visszajön a tél. Tehát eleink azt kívánták, inkább legyen e napon farkasordító hideg, s legyen vége a dermesztő télnek minél előbb! Azt, hogy honnét vette Jókai a kárpáti medvék időjós hírét, nem tudjuk. Nem valószínű, hogy ismerte volna a Volga középső folyásánál élő cseremiszek jövendölését, akik valami hasonlót hisznek. Szerintük, ha a medve Prokov ünnepén a barlangjába megy, hideg lesz a tél, de ha Prokov ünnep után megpillantjuk a mackó lábnyomait a hóban, enyhe tél fog következni. A két jövendölés között csak látszólag van összefüggés, mert a cseremiszek medvéje az elkövetkezendő telet és nem a tavaszt jósolja meg.
Nagy Lajos a Képtelen természetrajz című munkájában szintén megemlíti ezen népi hiedelmet: "A medve utálja a telet, ebben e tanulmány jó ízlésű írójához hasonlít. Az egész telet átalussza barlangjában, s ezáltal a szénkérdést s a spanyolnátha kérdését a lehető legpraktikusabban oldja meg, tehát nem is olyan ostoba állat, mint amilyennek kinéz. Gyertyaszentelőkor előjön a barlangból és szétnéz; ha szép idő van, a néphit szerint visszabújik a barlangjába, mert arról megtudja, hogy még sokáig tart a tél, ha pedig csúnya idő van, akkor künn marad, mert tudja, hogy nemsokára kitavaszodik. Így hiszi ezt a nép. A medve azonban sokkal ravaszabb, mint a nép és az ő hite, ha szép idő van, kinn marad, azért, mert szép idő van, ha pedig csúnya idő van, akkor visszamegy a barlangjába, azért, mert juj, de csúnya idő van odakinn. Ez a lehető legkörmönfontabb gondolkodás, amit a medve még azáltal is komplikál, hogy nem pont gyertyaszentelőkor bújik elő, hanem csak úgy gyertyaszentelő tájban, egy kicsit korábban, vagy egy kicsit későbben, csak azért, hogy a néphit egyáltalában ne tudjon rajta eligazodni."
Weöres Sándor szerint:
| Jön a tavasz, megy a tél, barna medve üldögél, kibújás vagy bebújás? Ez a gondom, óriás! Ha kibujok, vacogok, ha bebujok, hortyogok; ha kibujok, jót eszem, ha bebujok, éhezem. Barlangból kinézzek-e? Fák közt szétfürkésszek-e? Lesz-e málna, odú-méz? Ez a kérdés, de nehéz. |
Az állatkerti medvék nem tudnak jósolni
|
|
|
.
A Fővárosi Állat- és Növénykert medvéi mint minden nap, 2005. február másodikán is kijöttek barlangjukból, ám árnyékukat esélyük sem volt látni. A budapesti állatkert medvéinek kifutója északnyugati tájolású, így azt csak délután éri a nap. Ezért bármilyen napos is a reggel, a medvéknek nincs módjuk megijedniük saját árnyékuktól. A néphit szerint a barnamedvék alkalmasak az időjóslásra. Az Állatkert ugyan nem tart barnamedvéket, de a célnak ugyanúgy megfelelne Sheriff és Sára, az észak-amerikai grizzly-pár. Sőt, a 60-as években a Budapesti Állatkertben végzett vizsgálat kiderítette, hogy az időjóslásra a barna mackóknál sokkal alkalmasabbak lennének a jegesmedvék, náluk ugyanis a hőmérséklet függvényében változik a fürdőzési aktivitás. A jegesmedvék a meleg közeledtével gyakrabban, a hideg érkezte előtt pedig ritkábban fürdőznek, s ezzel 1-2 nappal előre képesek megjósolni az időjárásban bekövetkező változást.
A mi éghajlatunkon és főleg az állatkertben nincs szó valódi téli álomról. Kétségtelen, hogy a medvék aktivitása csökken, azonban a vadon élő állatok sem a hideg, hanem a táplálékhiány miatt menekülnek álomba. Az állatkertben minden nap etetik a medvéket is, így ők naponta előjönnek barlangjukból. Tehát medve ide, vagy oda, bízzunk inkább a meteorológusok előrejelzéséiben.
Gyertyaszentelő boldogasszony
Mária tisztulásának napja, görögül Hypapanté, vagyis találkozás; amikor a világ világosságát, Jézust a mózesi törvény szerint bemutatta a templomban.
A régi rómaiaknál tavaszkezdő nap volt. Mars anyjának tiszteletére, minden ötödik esztendőben nagy ünnepséget rendeztek, a lupercaliát. A Plútótól, a sötétség istenétől elrabolt gabonaistennő, Ceres keresésére indultak a gyertyás-fáklyás körmenettel. A keresztyén egyház azután gyertyaszentelő ünneppé szelídítette az ünnepet. A szentelt gyertya pedig egészség-, szerencsevarázsló eszközzé vált. A szentelt gyertya már az ókeresztény korban Krisztus jelképe: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson.
A katolikus naptárban február második napja a Gyertyaszentelő Boldogasszony napja, melyet 494-ben Gelasius pápa vezetett be azért, mert Szűz Mária Jézus születése utáni negyvenedik napon ment a főtemplomba, hogy tisztulását égő gyertya mellett ülje meg. Ma is Gyertyaszentelő Boldogasszony napján szentelik a gyertyát. Ezen a napon a hívek a megszentelt gyertyákkal körmenetet tartanak. A szentelt gyertyának fontos szerepe van a néphitben. Szalaggal átkötve mindig falra, két szentkép közé helyezték. Később a sublótfiókba tették. Ezzel a gyertyával világítottak mennydörgés, villámlás idején, hogy elűzzék a vihart. Szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe, hogy megszabaduljon a gonosz lélek hatalmától. A hiedelem szerint ha ezen a napon a templomba is besüt a nap, s a miséző pap meglátja az árnyékát az oltárnál, a tél hosszú lesz. A népi jóslat azt mondja: "Ha fénylik gyertyaszentelő, a szűrödet vedd elő." Vagy: "Ha február hóban bundádat leteszed, húsvétkor bizonnyal ismét fölveszed".
Kevés olyan, hosszútávú népi megfigyelés van, amely sok országban megtalálható. Az egyik ilyen február másodikához, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéhez kötődik:
Egy régi angol dal szerint:
| �Gyertyaszentelő, ha fénylő, A tél még újra eljő. Gyertyaszentelő esője, kora tavasz hírnöke.� |
A németek feltehetően ezt a szokást a római légiók közvetítésével, az északi hódítás során ismerték meg, majd átvették és arra a következtetésre jutottak, hogy ha a nap kisüt Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, akkor egy bizonyos állat, a sündisznó meglátná az árnyékát, s ebből még hat hét rossz időt jósoltak, amit Második Tél-nek is neveztek.
Számos országban úgy tartják, hogy február másodikán előjönnek az állatok, hogy megállapítsák, milyen idő van.
Amíg Magyarországon a barnamedve árnyékát figyelik, addig az Egyesült Államokban az úgynevezett Mormota nap nagyon népszerű hagyomány.
| �Ha a mormota meglátja az árnyékát, még hat hétig fog tartani a tél.� |
A mormotához kötődő előrejelzés pontossága alacsony. Egy elemzés szerint a télre vonatkozó előrejelzések csak 39 %-ban viszonyulnak helyesnek.
A medvével kapcsolatban más népcsoportoknak is vannak hiedelmeik: a finnugor népek például medveünnepet tartanak, nagy mulatsággal, és a medvét szent állatként tisztelik.
Kevésbé közismert tény, hogy a gyertyaszentelő napjához fűződő medvejóslat eredetileg szintén Pál napjához kapcsolódott. �Ha Pál-fordulókor a medve kijön téli menedékéből - állították Baranyában a múlt század közepén is - és meglátja, hogy süt a nap, akkor még visszasomfordál, mert annyi hideg nap lesz a kitavaszodásig, mint amennyi az esztendőből már elmúlt.� A délvidéken a régi öregek így fohászkodtak jórafordító Pálhoz: Inkább farkas ordítson be, mint hogy jó idő legyen. Mert akkor, a tapasztalások szerint, akár meg is számlálhatták a kivénhedt tél utolsó napjait. A népi jövendölés szerint legalább ennyire fontos szerep tulajdonítható a pacsirtának is: �Ha gyertyaszentelőkor énekel a pacsirta, utána még sokáig fog hallgatni� - mondják. Egy másik mondás szerint �ameddig besüt a nap gyertyaszentelőkor a pitvarajtón, addig fog még a hó beesni�. Elhúzódó télre utal a következő a mondásunk is: �Hogyha fénylik gyertyaszentelő, az iziket is vedd elő�. (Izik: a hulladék takarmányból megmaradt szálak, valamint a kukoricaszár maradványok elnevezése.) A mondás jelentése arra utal, hogy a tüzeléshez még szükség lehet a hulladék takarmányra is.
Bölcsebben fogták fel a gyertyaszentelői jövendölést a bácsszőlősi szőlősgazdák, akik a farsangnak is hódolva így biztatták egymást e jeles napon:
| �Itt a gyertyaszentelő, a pincekulcsot vedd elő. Ha fénylik, ha nem; nem bánom, majd búsulhatunk a nyáron. De most az nem való ide, bort az asztalra ízibe.� |
Forrás
http://images.google.hu/imgres?imgurl=http://www.turabot.hu/erdekes/maci2.j
A csodaszarvas
A Csodaszarvas
A német Stern = csillag szó teljesen egyezik a német Stirncsillag, tájszólásos csellag, szó meg ugyanígy egyezik a szerb-horvát cselo = homlok szóval; márpedig hogy az átvevők csakis ezen szlávok lehettek, kétségtelenné teszi az, hogy a magyar csillog szó csillagcsillog igénk mily ősrégi szavunk, bizonyítják a következők : A kelet-belső-afrikai oromo vagy galla nyelvben csialinku, csalinku = csillog, ragyog, fénylik, villog, az olasz-oromo szótárban splendere, risplendere, brillare, lampeggiare olasz szavakkal fordítva, míg magát az oromo szót a szótár olaszos helyesírással így írja le: cialiaku. (Ettora Viterbo: Grammatica e dizionario della lingua oromonica [galla] I. kötet (galla-olasz) 27. oldal Milano, 1892. Manuali Hoepli.) A galla nép ugyanis saját hagyományai szerint ősrégi időkben, valószínűleg még az ismert egyiptomi műveltség kora előtt, vándorolt Ázsiából Afrikába. Ma fajilag erősen el van szerecsenesedve, de nyelve tisztán ragozó voltát és szókincsét annyira megőrizte, hogy ma is közelebb áll a magyarhoz mint a török nyelv. Ma a kamita nyelvek közé sorolják, amelyek tudvalevőleg nem afrikai eredetűek és utóvető (suffigáló) azaz ragozó szerkezetűek, vagyis tulajdonképen a turáni nyelvcsaládba tartoznak. = homlok szóval. Hogy ez nem véletlen, kitűnik abból, hogy a magyar igénkből képződött.
A „Júlia szép leány” című székely énekben a Csodaszarvas helyett szereplő bárány, azaz kos (oroszul ma is baran = kos), amelynek szőrén a Csillagok, két szarva között a Nap van, szintén a fényös Csillagot a homlokán hozza.
A fönti homlok-csillag szóegyezések tehát már nyomra vezetnek, de e dolog közelebbi magyarázata, megfejtése az, hogy úgy a szarvasoknak, mint a szarvasmarhaféléknek, valamint a lovaknak is, homlokán mindig van egy csillagra emlékeztető szőrörvény, amely a sötétebb színű állatoknál gyakran még fehér színű is, és amelyet népünk valóban nevez is „csillag”-nak, vagy ha a fehér folt nagyobb, akkor „hold”-nak is. Népmeséink pedig szintén tudnak olyan lovakról, amelyek homlokán fényes csillag vagy hold van.
A német Stern = csillag szóval azonosítanunk kell az angol Star, latin-olasz stella és görög aszter = csillag szavakat is. De honnan származnak hát mindezek ? Ha tudjuk, hogy a Csodaszarvas homlokán ragyogó Csillag : a Hajnalcsillag, akkor e kérdésre is könnyen megfelelhetünk. Hiszen tudjuk hogy a Hajnalcsillag, az Ég legragyogóbb Csillaga : a Vénusz bolygó, vagyis hogy Vénusz Istennő Csillaga a Hajnalcsillag volt, valamint tudjuk azt is hogy Vénusz a szerelem és a nőiség istennőjeként tiszteltetett. Márpedig Vénusz Istennő neve a mi elő-ázsiai ős-rokonnépeinknél Istár és Asztarte volt; vagyis e név adja meg az árja Stern, star, aszter, Stella szavak magyarázatát, illetve így látjuk meg, hogy ezek nem árja eredetűek; azt pedig, hogy Istár Istennő Elő-Ázsiában szintén a nőiség és a szerelem istennője volt, azt a történelemtudósok és mitológusok amúgy is tudják. Ezek után még csak ez Istennő neve értelmét kell megmagyaráznunk : Az is, ise, asz szavaknak a régi magyarban és a rokonnyelvekben ős értelmük van, viszont a tár, ter, szónak több rokonnépünk nyelvében meg, nő az értelme. Úgyszintén oroszországi rokonnépeink nyelvében meg nő az értelme. Úgyszintén oroszországi rokonnépeink nyelvében ma is tugater és tehter = lány; ami egyúttal a német Tochter = lány és Schwester, szerb-horvát sestra = nővér szavak ősnyelvünkbőli származását is kétségtelenné teszi. (Vessed össze: finn Ilmatár: a Legistenno, Ilpotár: északi Istennő, Kalevatár: Kaleva családjából való nő, Szineter: a vászon kékfestését megszemélyesítő nő, Szüöjeter: rosszindulatú tündér.) Az elmondottak nagyobb igazolása kedvéért fölhozzuk még, hogy ezen Is-tár Istennővel szemben állott az Is-ten név, amely pedig a hímistenség neve volt. Ősnyelvünkben ugyanis az űrlap nőnemű dolgoknak fogattak föl, aminthogy a tár, tárul ige űrt, kitárulást, befogadni képes valamit jelentett, míg tér, terül szavaink lapos valamit, térséget. Ezekkel szemben viszont a teszten alakja is volt (innen a turáni nyelvekben tenno, tanju, tana = fejedelem, hatalmas férfi), aktív, hímségi cselekedetet jelentett, vagyis a tárul, tart, terül passzív értelmű igék értelembeli ellentétét fejezte ki.
Érdekes adat szempontunkból még az is, hogy ezen bolgár énekekben,
amint Sebestyén említi, még az is mondatik, hogy „szőke szarvas”, ami
látszólag értelmetlenség, de amit azonnal megértünk ha eszünkbe jut,
hogy a délszláv nyelvekben a plavo szó egyaránt jelent szőkétkéket
is. Itt tehát a mi kék vagy kékesfekete, az Eget jelképező
Csodaszarvasunkról volt szó; vagyis a „szőke” értelmezés csak későbbi
félreértésen alapszik, amikor a szarvas kék volta okát már feledték
volt. Sőt nem lehetetlen az sem, hogy a félreértés csak az ének
lejegyzője, vagy épen csak a fordító hibája. Említettük pedig, hogy
népmeséinkben is van szó „kék juhról”.
Világosan látjuk mármost mindezek után, hogy a Csodaszarvas az Ég, a Mindenség jelképe s hogy ezért kék és ezért viseli magán a Napot, a Holdat, a Csillagokat. Miután pedig őseink fölfogása szerint az Ég és az Ég Nagy Istene egymással azonosak, eszerint a Csodaszarvas tehát a főistenség jelképe is volt.
Eszünkbe kell jusson az is, hogy a delejtű feltalálása előtt a Nap, Hold, de főkép a Csillagok állása szerint való tájékozódás minden népnél általános volt és hogy éjszaka a legbiztosabb tájékoztató az északi Sarkcsillag volt. Ha tehát a Csodaszarvas az Ég jelképe volt úgy ő ezért is volt vezető.
De hogy a Csodaszarvas az Ég jelképe, ez ma sehol máshol a világon olyan tisztán kifejezve már nincsen mint a magyar és a bolgár énekekben. Másutt az égitesteket, amelyek rajta kellene hogy legyenek, már mindenütt fénylő keresztek, feszületek helyettesítik. Ilyen elkeresztényesítés nálunk is előfordul ugyan például abban is, hogy a Csillagokat jelentő gyújtatlan gyulladó és oltatlan elalvó ezer gyertya helyett „gyújtatva gyulladó és oltatva elalvó ezer misegyertya” mondatik; aminek azonban értelmetlensége és erőltetett hamisítás volta kirívó, mert hiszen mi köze a Csodaszarvasnak és a Csodaszarvas ezer ágabogának a keresztény miséhez ?! Avagy mi értelme van azt emlegetni, hogy a misegyertyák gyújtatva gyulladnak, oltatva alusznak, mikor hiszen ez máskép úgysem történhet ! Holott a még ma is általánosabb ősi szöveg szerint a „gyújtatlan gyulladó és oltatlan elalvó gyertyák”-nak gyönyörű költői, jelképes értelmük van. Sőt még az sem az egykori regősök mondvacsinált kitalálása, hogy a csillagok, azaz a gyertyák a szarvas agancsai hegyein égnek, mivel a szarvasagancsokat régen, vagy nekik állványt készítve és asztalra téve, vagypedig a mennyezetről aláfüggően gyertyatartóul, azaz népünk nyelvén „gyertyaágasul”, ősrégi idők óta használták. Az ilyen ágasokon pedig a gyertyák mindig az egyes agancságak hegyein voltak, amelyekre rézből való tartók voltak alkalmazva. Múzeumokban, régi kastélyokban ilyen, szarvasagancspárból való csillárokat ma is akárhányat láthatunk még.
Forrás, és ahol a folytatást megtalálhatják: http://yamaguchy.netfirms.com/magyar
HUN-MAGYAR ROKONSÁG
Cey-Bert Róbert Gyula
A hun-magyar rokonság több mint ezer éven át mondáink, krónikáink, történelmünk
elfogadott ténye volt. Álmos és Árpád, Atilla leszármazottainak tartották magukat.
Árpádot nem azért választották fejedelemmé, mert az egyik legerősebb törzs feje
volt, hanem azért, mert a többi vezér is Atilla leszármazottjának tekintette.
A lovas kultúrák mindig nagyon számon tartották származásukat, és ha valaki nem
tudott felmutatni legalább 8-10 felmenő őst, jöttmentnek számított. Nagy tekintélyű
vezérek és fejedelmi családok viszont 20-25 felmenő ősig könnyedén vissza tudtak
számolni. 20-25 nemzedék időben 400-500 évet jelent, tehát ha a honfoglalás idején
úgy tudták, hogy Árpád Atilla leszármazottja, akkor ez azt jelenti, hogy vissza is
tudtak menni Árpád felmenő ágán Atilláig. Ezért lett Árpád az ősmagyarság fejedelme.
Így tudta Anonymus is, III. Béla királyunk (1173-1196) jegyzője, aki 300 évvel Álmos
és Árpád fejedelmek bejövetele után megírta a honfoglalás történetét. 'Szkítiának
első királya Magóg volt... Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes
és roppant hatalmú Atilla király... Ugyanezen Magóg király ivadékából eredt Ügyek,
Álmos vezér apja, akinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai'. 'A hét
fejedelmi személy... fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét
elhagyja s olyan földet foglaljon el magának, amelyen laknia lehet. Választásuk...
Pannónia földjére esett, ugyanis azt hallották, hogy az Atilla király földje, akinek
az ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott.'
Közel egy évszázaddal Anonymus után, 1283-ban Kézai Simon, IV. László király
krónikása, további részleteket közöl a hun-magyar rokonságról. 'Ménrót király a
bábeli nyelvzavar után két fiút nemzett, Hunort és Magort, akikből a hunok vagyis a
hungarusok erednek.' Kézai Simon azt is tudni véli, hogy Atilla pajzsán koronás
turul ékeskedett, és ez az uralkodói jelkép Géza fejedelem idejéig fennmaradt. IV.
László király krónikása részletesen leírta művében Atilla király tetteit, akinek a
Kárpát-medencébe való bejövetelét a magyarok honfoglalásának tekintette.
Krónikáink szerint a magyarság és vezérei küldetés tudattal érkeztek a 890-es
években a Kárpát-medencébe azért, hogy visszafoglalják ősük, Atilla rájuk hagyott
örökét. Egy lovas műveltségű nép, a magyar, tudatosan lépett tehát az előző, a hun
örökébe, elfoglalva azt a Kárpát-medencét, amelyet tartós megtelepülésre különösen
alkalmasnak tartott. Vitathatatlan tehát, hogy az Árpád-kori magyarság és az
uralkodó-ház Atilla örökségének tekintette magát. Még a címerállat, a turulmadár is
Atilla öröksége.
A századok során a hun-magyar rokonság mindig a magyar történetírás alapját képezte.
1575-ben a kolozsvári lelkész, Heltai Gáspár, aki megírta és kinyomtatta a magyarok
történetét így ír: "A hunok, akiket mostan magyaroknak nevezünk, régen Szkítiában
mind vadászással éltek. 373-ban kezdének a magyarok kijönni Szkítiából, és
megszálltak Pannóniában a Tisza, nagy folyóvíz mellett."
Szenci Molnár Albert hasonlóan ír (1621.): "Magyar népünknek a hadierény örökké
tartó dicséretét fegyverivel és katonai bátorságával Atilla király nyerte el."
Zrínyi Miklós Atillát mint magyar királyt méltatja (1651.):
“Én vagyok a magyarok legelső királya
utolsó világrészről én kihozója!
Én lehetek tehát magyarnak példája
Hírét, birodalmát, hogy nyújtsa szablyája."
Kölcsey Ferenc még a Himnuszban is megemlékezik a hun ősökről (1823.):
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
A hun-magyar rokonság mellett szóló néhány érv:
1. Embertani tényezők: a hun és a honfoglaláskori sírok leletanyaga genetikailag
nagyon közel áll egymáshoz.
2. A régészeti emlékek közös stílusjegyei és közös jelképei.
3. A hagomány és mondavilág: az európai népek közül a magyar mondavilág őrzi
legerősebben a hunok emlékét...
4. A hun-magyar regék közös jelképei: a hunoknál ugyanúgy megvan az égigérő fa, mint
a csodaszarvas legendája...
5. Közös Isten szavunk, Istenfogalmunk és közös hitbeli értékeink, amelyek a hun és
magyar kultúra vallási értékvilágát közös alapokra helyezik.
A hun-magyar rokonság tehát a magyarság történelmi önismeretének, nemzeti tartásának
és hősies kiállásainak minden időben meghatározó tényezője volt. Történelmünk
legszörnyűbb viharaiban is erőt adott a hun-magyar rokonság eszméje és Atilla király
dicső tettei.
(Cey-Bert: A hunok és magyarok Istene, A hun-magyar Istenfogalom kialakulása,
Ősi Gyökér kulturális szemle, XXVII.évf. 3-4 szám, 1999. július-december, 47-48. o.,
Kiadó: Miskolci Bölcsész Egyesület)
* * *
Államalapító Árpád fejedelem származásával kapcsolatban a hun-magyar rokonságról
fontos megemlékeznünk. A kérdés felvetődik: rokonságról van szó, vagy egy ugyanazon
népről? Az Árpádház ősének tartja Nimródot a világ első királyát, és egyenes
felmenőjének Magyarország első királyát, Atillát. Atilla okleveleiben az alábbi
címet használja, saját magát így nevezi meg:
"Atilla, Bendegúz fia, a nagy Nimród unokája, aki Engadiban nevelkedett, a hunok,
gótok, médek, dánok királya, a földkerekség félelme (féltője) és Isten ostora."
Az Árpád-ház ősanyjának Emesének a szent Turul-madár, családjuk címermadara, jelezte
fia Álmos és annak ivadékai születését. Innen ered az Árpád-ház eredeti neve, a
TURUL-NEMZETSÉG. Nem kizárt azonban, hogy ez az elnevezés már ősidők óta ennek a
szent nemzetségnek a neve, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Atilla pajzsát is a
koronás Turul díszítette. (K.M.E.)
forrás: http://arpad.org/
SÁMÁNOK ÉS TÁLTOSOK
A magyar ősköltészet emlékei
A magyar néphit, a népmesék, a mondák, az archaikus népi imák és ráolvasások, valamint a népművészet és a népszokások alapján rekonstruálható mitológiai elképzelések rendszere. Hasonlóan más európai népekhez (pl. a szlávokhoz), a magyarban sem maradtak fenn kimondottan mítosznak tekinthető szövegek, de a rendelkezésre álló töredékes adatok segítségével meg lehet kísérelni a hajdan volt rendszer helyreállítását. Az ilyen rekonstrukció módszertanilag megalapozható, s hogy ez a munka nemcsak elméletileg lehetséges, arra jó példa a BALTI MITOLÓGIA és a SZLÁV MITOLÓGIA, amelyek tipológiailag és a társadalmi fejlődés szintjét tekintve is sok hasonlóságot mutatnak a magyarral, hiszen mindhárom esetben a parasztság őrizte meg folklórjában a mitologikus elképzeléseket.
A M. régi állapotának és szerkezetének megismeréséhez a többi finnugor nép mitológiája és istenrendszere kellene hogy mintául szolgáljon. Sajnos azonban a magyar anyag erre nem ad lehetőséget, mert teljesen eltér a többi finnugor, de még a nyelvileg legközelebbinek tartott obiugor anyagtól is. Ez azzal magyarázható, hogy a legközelebbinek tartott nyelvrokonainktól is már több ezer éve elvált a magyarság, és megszűnt minden nyelvi, ill. kulturális kapcsolat.
Mivel a magyar néphit anyagában nincsenek olyan korai szövegek, amelyeket a kutatás joggal tart a mítoszteremtő korok termékének (mint pl. az északi népek sagái vagy a Nárt-eposz), ezért a közvetett forrásokra kell támaszkodni. A mitológiai adatok forrásai lehetnek: a régészeti leletek, az antik szerzők magyarokra vonatkozó adatai, a középkori történeti krónikák elbeszélései, az írott források, köztük az elmúlt századok irodalmi hagyatéka és végül a folklór. Azért kell hangsúlyozni szóbeli néphagyomány, a szokások és a népművészet, különösen a fafaragás és a hímzések ornamentikájának forrásértékét, mert mindezek a kulturális "nyelvezetek" a sokféle idegen hatás ellenére is meg tudták őrizni a hajdani mitologikus gondolkodás egyes elemeit. Különösen becsesek azok a 19. sz.-i mitológiai munkák, amelyeknek szerzői tudatosan gyűjtötték a korabeli folklórt.
A források sokfélesége miatt a rendelkezésre álló adatok minősége nem egyforma, e források nélkül mégsem lehet a magyar néphittörténeti rétegeit felderíteni. A rekonstrukció egyik problémája éppen az, hogy a rendelkezésre álló adatok lényegesen befolyásolják azt a képet, amit kialakítunk. Az egyes forráscsoportok figyelmen kívül hagyása pedig jelentősen változtatna a magyar néphit történeti képén. További nehézségeket jelent, hogy népünk a 11. sz.-ban áttért a keresztény hitre, és az új vallás fogalmait a nyelvben régóta meglévő, többnyire ótörök eredetű szavakkal fejezték ki (így pl. böjt, áldás, átok, gyón).
Érdekes vonása a magyar néphitnek az is, hogy az egyes mitikus (vagy pszeudomitikus) alakok, a történetek főhősei mennyire kötődnek a folklór egyes műfajaihoz, ill. egyes forráscsoportokhoz. Pl. a föld alatti világ hetes rétegezettségére csak bizonyos ráolvasásszövegek utalnak (a föld hét csínja), vagy a hiedelemmondákon kívül a boszorkányperekből tudhatunk meg a legtöbbet a magyar boszorkányhiedelmekre vonatkozóan. A magyar mitológia legrégibb történeti rétegeiről szólva a régészetet kell elsősorban segítségül hívni. Így pl. a honfoglalás kori lovas temetkezés (és egyes krónikák említései) alapján a lóáldozat szokása a rendszer fontos elemének tekinthető. A temetőket megfigyelhetően vízen túlra telepítették, a sírokat pontosan betájolták, kelet felé fektették a sírba a halottakat, akikkel együtt temették el mindennapi használati tárgyaikat és személyes holmijaikat. Mindezek fontos tipológiai jellemzők lehetnek az összehasonlító vizsgálatok során.
Nyoma van a krónikáinkban bizonyos totemisztikus mítoszoknak: nevezetes a turulokhoz (hatalmas, sashoz hasonló madár) kapcsolódó történet szerint az Árpád-házi uralkodócsalád ősanyja egy turulmadártól esett teherbe. Egy másik mítosztöredék a csodaszarvast üldöző testvérpár, Hunor és Magor történetét, feleségszerző kalandját, vagyis a nemzetségalapítás eseményeit mondja el. Az égi eredetű csodaszarvas motívuma pedig megjelenik a sok ősi mitologikus elemet tartalmazó regösénekekben is.
A hazai kutatás egyetért abban, hogy a honfoglalás kori magyarság mitológiai világképének alakításában fontos szerepe volt a samanizmusnak. (Ennek nyomait kutatta Diószegi Vilmos ma már klasszikusnak számító művében, A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben c. monográfiájában.) A SÁMÁNMITOLÓGIA elemei túlélték az évszázadokat; a magyar néphit szinte napjainkig megőrizte azokat a motívumokat, amelyeknek legjobb párhuzamai a szibériai népek körében találhatók meg. Így pl. a magyar sámánjelölt is betegség útján, tehát passzívan, mintegy akarata ellenére válik "tudóvá", de meg kell szenvednie a tudásért (lásd a "feldarabolás" motívumát; meg kell másznia az égig érő fát). Sámán eleve csak az lehet, aki már születésétől fogva valamilyen jelet visel (pl. foggal vagy burokban született - ez a hiedelem összefügg a szibériai sámánok "felesleges csont" - képzetével). Ami a sámán felszerelését illeti, a magyar néphit rosta vagy szita alakjában őrizte meg a sámándob emlékét, de fellelhető az agancsos fejviselet, a sámánlétra (mint égig érő fa) és az eksztázis emléke is. A viaskodó táltos bikákról szóló hiedelemmondák és a regősének refrénje ("haj regő rejtem") szintén fontos adalékok és bizonyítékok egy valamikori samanisztikus világkép megismeréséhez.
A magyar népi mitológia (a kutatás újabb szóhasználata szerint népi hitvilágnak nevezzük) szerkezetét különféle szempontok szerint lehet meghatározni, mint ahogy a különböző népek mitológiái (istenrendszerei) egymástól merőben eltérő szintek (isten- és szellemcsoportok) meghatározását teszik lehetővé. A következőkben előbb az egésznek keretet adó világképpel foglalkozunk, majd a magyar istenképzet ismertetése után sorra vesszük azokat a természetfeletti szellemlényeket, amelyek a magyar néphitben szerepelnek, végül a természetfeletti képességű személyekhez fűződő hiedelmeket ismertetjük. Az ilyenfajta rekonstrukció csak egy a lehetségesek közül, és az adott keretek között nem térhet ki minden részletre.
A világkép rendezőelve három világra osztja a mindenséget, a felső, a középső és az alsó vagy túlvilágra. A felső az isten(ek) és a megszemélyesített bolygók (Nap és Hold), a csillagok világa. A középső az ember lakhelye, de itt működnek természetfeletti lények (különféle kísértetek, erdei és vízilények), és itt fejtik ki tevékenységüket a természetfeletti képességű emberek is (TÁLTOS, BOSZORKÁNY-ok).
A magyar népmesék segítségével rekonstruálható mitológiai világképben központi helyet foglal el az égig érő fa vagy tetejetlen fa (VILÁGFA) képzete, amely összeköti az eget és a földet, vagyis az istenek felső világát és az emberek életének színterét, gyökerei pedig a föld alatti világba nyúlnak (ill. a tövénél tátongó lyukon lehet lejutni a sötét, föld alatti világba). Ezt a hatalmas fát csak a sámáni képességekkel rendelkező hős (a kis kanászbojtár) tudja megmászni, hogy eljusson a Hold és a Nap házába (ezüst-, ill. aranykastélyába). Egyes meseszövegek szerint ez a fa gyümölcsöt (aranyalmát) terem, de a termést a tündérek minden éjjel eltüntetik. Más mesetípusokban egy hatalmas sas fészkel az égig érő fa ágai között, vagy a sas fiókáit megmentő hőst magát hozza fel egy hatalmas griffmadár az alvilágból a föld felszínére, a fa tövéhez, ahonnan kalandos útjára elindult. Mindezeket a motívumokat egyes kutatók összefüggésbe hozzák az alsó, ill. a felső világba tett sámánutazás (SÁMÁNMITOLÓGIA) képzetkörével.
Az eget elérő hatalmas fa, egyes elképzelések szerint, oszlopként tartja a világra sátorszerűen boruló égboltot (vagy üstnek is képzelték az eget), amely néhol lyukas, s ettől vannak a csillagok. Az égnek felettünk hét vagy kilenc rétege van, s ezek a rétegek megfeleltethetők az égig érő fa ágainak, amelyeknek száma ugyanennyi. A fa ágai közé képzelték el a Napot és a Holdat. Ez utóbbit a ráolvasásokban férfiként említik ("új Hold, új Király..."), míg a Napot az istenanya megszemélyesítőjének tartják, tehát a női principiummal azonosítják ("napba öltözött asszony").
A Naphoz fűződő népi vallási gyakorlat egy hajdani Nap-tisztelet feltehető emlékét őrzi. Vannak fontos adatok, amelyek szerint egyes népcsoportok archaikus folklórjában (pl. a moldovai csángóknál és a kunoknál) megtalálták a reggeli napköszöntő imákat és gesztusokat. A gyimesi csángók körében egy korábban nem ismert mitologikus alak (Babba Mária) feltehetően a keresztény Mária-kultusz és egy korábbi pogány női istenség szinkretizmusából keletkezett mitologikus lény.
A Holdnak elsősorban a népi gyógyításban volt szerepe, bizonyos esetekben a ráolvasások mágikus erejét vélték erősíteni azáltal, hogy holdvilágnál végezték a cselekvést. A holdfoltokról azt tartották, hogy Szent Dávid hegedül és Cicelle táncol, de ismert egy másik (feltehetően pogány eredetű) magyarázat is: egy pásztor alakja látható a Holdon. A Tejútnak többféle elnevezése ismert a magyar néphitben: Szalmás út, Öreg Isten országútja, az Úristen vagy Jézus urunk országútja, azonkívül Csaba királyfi útja. Mindezek az elnevezések (általában csillagnevek) egykori mitologikus szüzsék kivonatát őrzik vagy őrizhetik. Ismert egy égitestfaló mitikus lény neve (MARKOLÁB) a magyar néphitben, ennek tulajdonítják a nap-, ill. holdfogyatkozást.
Az éggel, ahol a mennyország található, szemben áll a pokol, az alvilág, vagyis a világkép harmadik része. A menny (a szó eredete bizonytalan) a fényesség birodalma, valahol fenn, oda azoknak a lelke kerül, kik tisztességesen, emberségesen viselkedtek földi életük során. Ezzel szemben a pokol (szláv eredetű szó a magyarban) a sötétség birodalma, ahová a gonoszok jutnak. Feltehetően a keresztény tanításoknak és még régebbi dualisztikus elképzeléseknek az összeolvadása észlelhető a magyar néphitben. A pokol mélyen a föld alatt van, a föld alatti világ ugyanúgy többszintű, mint az égi rétegek ("a föld hét csínja").
A magyar másvilágképzetek érdekes kettősséget mutatnak (bár ebben sem egyedülálló a magyar mitológia), nevezetesen, hogy világosan megkülönböztethető az alvilág és a túlvilág oppozíciója. Míg az előbbit inkább a pokolra, az elkárhozottak lakhelyére értik, addig a túlvilág semlegesebb elnevezés, és valamiféle vízentúli világot jelöl, általában a halottak tartózkodási helyeként használva a szót. A világképben tehát megtalálható egy vertikális és egy horizontális oppozíciópár a földivilág- és másvilágképzetek szintjén.
A világképhez kapcsolódva kell szólni az emberi világ keletkezését megmagyarázó mondákról. Ezek nagyrészt a Bibliához kapcsolódó keresztény hagyomány köntösében maradtak ránk (lásd Nagy Ilona és Lammel Annamária gyűjtéseit). Ritka kivétel egy egész Eurázsiában ismert szüzsétöredék a föld teremtéséről, pontosabban a földnek a víz alól való felhozásáról (a teremtő segítője teszi ezt, aki lehet ördög, vagy mint az adott hiedelemmondában, LIDÉRC).
A magyar mitológia nem létező istenpanteonjának fő alakja a többféleképpen megnevezett teremtő, az ISTEN vagy az Úr (a leggyakoribb népi szóhasználatban az Úristen, de neve ismert az Öregisten, Jóisten, Atyaisten összetételben is). Ő a világ ura, a legfőbb irányító lény, aki kezében tartja az ember és minden élőlény sorsát, segítő és igazságos, de büntet is. Mindezek a tulajdonságok egy általános istenfogalom jellemzői lehetnek, legyen az pogány vagy keresztény eredetű. Mindenesetre érdekes, hogy nincs külön kultusza, noha van külön mondaköre, és maga a szó is inkább minőségjelző közszó (pl. istencsapása - utalás sorsirányító funkciójára). Az égben lakozik, ahonnan bizonyos mértékig passzívan figyeli a világ folyását, noha más mitológiákhoz hasonlóan neki tulajdonítják a főisteneket jellemző villámszóró funkciót (vö. "istennyila"=villámcsapás, MENNYKŐ).
Az istenek nevének eredetét nyelvészeink sem tudták megnyugtatóan megfejteni (egyes orosz kutatók a közelmúltban felvetették az ómagyar ise, "atya" és ótörök tengri, "isten, ég", vagy a hettita Istanu alakból kiinduló magyarázás lehetőségét - Helimszkij-Ivanov).
Az istennel együtt vesz részt a teremtés munkájában az ÖRDÖG, mint a mitológiák demiurgosza, tőle származnak az embereknek kellemetlenséget okozó lények (pl. a légy, a tetű, a bolha és más hasonlók). Lakhelye a pokol, az ő birodalma a föld mélyén található, ahová az elkárhozott lelkek kerülnek. A köznyelvi használatban mindenfajta gonosz megtestesítőjének tartják (már a 16. sz.-tól vannak erre adatok - Bornemissza Péter). A főistenhez és ellenfeléhez világosan szemben álló tulajdonságpárok rendelhetők (isten=fenn, jó, világos; ördög=lenn, gonosz, sötét). A szovjet kutatók - Erliket, az alsó világ urát tekintik a magyar ördöghöz hasonlónak.
Az észak-eurázsiai népek mitológiáiban a legtöbb esetben a férfinemhez tartozó és szemben álló főistenpárhoz nők is kapcsolódtak, de legalább egy istennő. A magyarok istenének nincs felesége, de egy talányos elnevezés mégis arra utal, hogy valamikor lehetett a rendszerben egy fontos funkciókat beteljesítő, nagy tiszteletnek örvendő istenanya, a BOLDOGASSZONY vagy Boldoganya. A néphitnek ez az alakja feltehetően a honfoglalás előtti és a keresztény képzetek szinkretizmusának az eredménye, vagyis a szülést segítő, életadó istenasszony összevethető az obi-ugor Kaltes asszony, másfelől pedig a keresztény Mária mint istenanya alakjával, akinek állandó díszítőjelzője volt a "bildog, boldogságos". Az istennő neveiben az oszét eredetű asszony szó és az anya is azt jelzi, hogy valakinek a felesége, asszonya, vagyis hogy volt férje, s ez pozitív tulajdonságaiból következően nem lehetett más, mint a férfi főisten.
A magyar néphit természetfeletti lényeinek csoportját összevetve pl. a szlávok, latinok vagy a burjátok istenrendszereivel, azt találjuk, hogy más népek csoportokat, családokat alkotnak - nem így a magyarban. (Véleményünk szerint ez nem a romlás vagy felejtés eredménye, hanem fontos tipológiai jellemző!)
A magyar néphit, noha nem olyan mértékben, mint más finnugor népeké, a természetet szellemlényekkel népesíti be. Így pl. az erdő titokzatos alakok lakhelye, de ezek nem gazdái a természetnek, és nem is istenszerűek, inkább egyszerűen csak ijesztői az arra járó embereknek. Vidékenként változó nevük is megmutatja, hogy nem tartoznak a pogány kori mitológia alaprétegéhez: vadöreg (szőrrel borított testű, vad tekintetű öregember), vadleány (meztelenül jár, hosszú haja és körme van), erdei leány, éneklő kisasszony (a székelyföldi magyarok körében).
Az ún. "természeti szellemek" (Pócs Éva megnevezése) másik csoportját a vízilények alkotják. A férfi "víziember" a nagyobb folyók, tavak vagy mocsarak vizeinek lakója, és veszélyes az emberekre, mert lehúzza őket a víz alá (alakja talán összevethető más finnugor népek vízilényeivel, VIT-KAN; VEGY-AVA). A női vízilények neve sellő, akiket szép és ifjú leány alakjában képzeltek el; a vízben élnek, haltestük van deréktól lefelé.
Az időjárás változásait a mitologikus tudat gyakorta egy-egy istenség közvetlen beavatkozásának tekintette, s a különféle jelenségeket (szél, eső) külön-külön személyesítette meg (pl. a lengyel Pogoda vagy a görög Zephürosz). A magyar néphitben csak igen kevés adatot találunk idevonatkozóan. Ilyen mégis a SZÉLANYA, akit öregasszony alakjában képzeltek el; a szeleket őrzi, kiengedi egy barlangból. A népmesékben a világfa ágai között tanyázik. "Időjárásdémonnak" tekinti újabban a kutatás a SÁRKÁNY alakját, amely a népmeséknek és a hiedelemmondáknak gyakori szereplője, mint a hős ellenfele, ill. segítője. Megjelenési formája (hét-, kilenc-, tizenkét fejű) nem különbözik más népek sárkányalakjától. Érdekes viszont, hogy maga a szó ótörök eredetű átvétel a magyar nyelvben.
Van a magyar néphitben néhány olyan terminus, amely többféle démonikus lény megnevezésére alkalmas: a szellem, a lélek és a kísértet. Szellemnek neveztek mindenfajta testetlen mitikus lényt. Az elnevezés mitopoétikai mélyrétegeiben a szélszerűnek elképzelt mitikus lények csoportja húzódhat meg. Ehhez hasonló típusú a lélegzet jelentésű szavak csoportjából származó lélek terminus, melyet elsősorban a megholtak testét elhagyó megfoghatatlan szubsztancia jelölésére használtak. A finnugor népek több lélekképzetet ismertek, a többi között egy olyat, amelyik elhagyhatja az ember testét akkor, amikor alszik vagy amikor révületbe esik (vö. ört, URT a volgai finnugor népeknél). A moldvai csángók körében szintén feljegyeztek olyan hiedelemmondákat, amelyek az embert dongó alakjában elhagyó lélekről szólnak.
A kutatás pszeudomitikus lényeknek tekinti a néphitnek azokat az alakjait, amelyeknek csak a nevét ismerjük, de pontos megjelenési formájukat nem, ill. a különböző elbeszélések nagyon is eltérő leírást adnak róluk. Ilyenek a "fiktív" betegségdémonok: a fene, a guta, a nyavalya, amelyek többnyire fenyegető, rosszat kívánó szólások formájában maradtak fenn a mitopoétikai tudatban a mai folklór elemeiként.
Ismert a néphitben néhány ijesztő lény, melyeknek alakja nehezen körülírható, nevük is csak egy közszó (pl. ilyen a kísértet és a halál), de van olyan mint a LIDÉRC, amely többféle alakban is megjelenhet, és ezekről az alakváltozatokról gazdag hiedelemmondai anyag tudósít. A lidérc az "ördögszerető" egyik típusa a magyar néphitben, de a hozzá fűződő hiedelmek gazdag választéka azt mutatja, hogy alakjában sokféle mitikus motívum keveredik (a többi között tüzes farkú repülő csillag, bolygó lidércfény, kísértet, hazajáró halott, gazdagságot hozó lény). A lidérc nevének eredete és etimológiája ismeretlen, mint ahogy a legtöbb magyar gyermekijesztő szónak sem ismerjük az eredetét. Van a magyar néphitben egy meglehetősen népes hiedelemlény-csoport, amelynek egyetlen funkciója az egészen kicsi gyermekek ijesztése, ha túlságosan hangosak, helytelenül viselkednek vagy nem akarnak aludni. Leggyakoribb neveik: bubus, mumus, bankus, bönkös, böbös, kankus, kunkos, kankas, kókus, mókár, mánkus, mumák, mummu, mammó, hemmes, mankuj, vankuj. Lényegében ezeknek a lényeknek csak a nevük ismeretes, amelyet egy rövid, ijesztő értelmű mondatban használnak: "Elvisz a ...!" - "Jön a ...!" Megjelenésükről, alakjukról semmit se tud a néphit, annak ellenére, hogy az egész magyar nyelvterületre kiterjedt igen alapos gyűjtés áll rendelkezésünkre. A több ezer adatból kiviláglik, hogy az egyes ijesztő szavak használata csak egy bizonyos, jól körülhatárolható néprajzi csoporthoz kötődik (pl. a kókó a palócok körében, a kókus csak Szabolcs-Szatmárban, a mókár és a bankus pedig csak a kunok lakta vidéken használatos). Noha gyermeknyelvi kifejezésről van szó, a hangalaki változatok nagy száma és az országos elterjedtség egy valamikori (erős negatív tulajdonságokkal bíró) mitológiai lény emlékét sejtetik. Különösen a bubus-, mumus-, mummuszerű fonetikai alakok, valamint a rézfaszú bagoly és a vasorrú bába nevű alakok összehasonlító mitológiai vizsgálata hozhat érdekes eredményeket.
A népmesei, ill. mondaszövegekben szintén megjelennek különféle pszeudomitikus alakok, ezeket szokták általában a mitológiai rendszerek alsóbb szintjein elhelyezni. A magyarban ilyen a MANÓ, a TÖRPÉK, az ÓRIÁS, TÜNDÉR-ek és a BOSZORKÁNY. Az első két alak alacsony növésű, de roppant erős, hosszú hajú és szakállú, furfangos lény, és társukkal, az óriással együtt csak a népmesékben szerepelnek. Ez utóbbiak távol, valahol a világ peremén, hegyek között élnek, míg a törpék és manók az erdőben vagy a föld alatt, ezzel kapcsolatos kincsőrző funkciójuk.
A mitológia alsó szintjeinek lényei lakhelyüket tekintve kívül élnek az emberi világ kultúrkörén, a természeti környezet (erdők, barlangok, hegyek, tavak, lápok, vizek) adja életterük keretét. A nőnemű lények közül a legismertebbek a tündérek, akiket jó szándékú és csábosan szépséges lénynek rajzolnak népmeséink és mondáink. Jellegzetes, hogy palotáik a víz alatti, örök boldogságot árasztó birodalomban vannak. A név etimológiáját nem derítette ki biztosan a nyelvtudomány, de hasonló mitológiai névadásra ismerünk példát, amikor maga a közszó jelentése jelzi az alak legfőbb tulajdonságát (ez esetben a tündöklés, ragyogás, elbűvölés jelentéskörét).
Míg a tündér a mitológia alsó szintjének szép, fiatal vízben lakozó lénye, negatív tulajdonságokkal felruházott ellenpárjának minden bizonnyal a BÁBA tekinthető, melynek alakját meséink csúnya, rosszakaratú öregasszonynak rajzolják.
Forrásmunka:MITOLÓGIAI ENCIKLOPÉDIA
MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON
HÉT ÉVSZÁZAD MAGYAR VERSEI
MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG (Benedek Elek gyűjtése)
Erdélyi Zuzsanna: HEGYET HÁGÉK, LŐTŐT LÉPÉK
forrás:http://www.saman.hu
Vízkereszt
Január
6. Vízkereszt napja - a karácsonyi ünnepek zárónapja. Ezen a napon
gyújtják meg utoljára a gyertyákat, ekkor bontják le a karácsonyfát. A
keresztény hagyományban a háromkirályok tisztelete, illetve Jézus
megkeresztelésének megünneplése. Sok helyen szokás még a csillagozás
vagy a háromkirályok járása, ami hasonló a betlehemezéshez. E napon
vizet, tömjént szentelnek. Ebből a szokásból ered, hogy Vízkeresztkor
megszentelik a házakat vízzel, sóval és krétával. Szentelt krétával az
ajtóra vagy a szemöldökfára felírják az évszámot és alá a három király
nevének kezdőbetűit: G+M+B (Gáspár, Menyhért, Boldizsár). Mind a
házszentelésnek, mind a templomban megszentelt víznek csodatévő erőt
tulajdonítottak. E napon veszi kezdetét a farsang.
Vízkereszt utáni vasárnap - Az újév utáni vasárnapi szokások a
Vízkereszt ünnepéhez kapcsolódnak. Krisztus istenségének bizonyságaira
emlékeznek általuk. Erre utal vízkereszt ünnepének eredeti neve:
epiphania - megnyilvánulás. Ezért a januári vasárnapokat az egyházi
esztendő beosztása szerint vízkereszt utáni (első vasárnap, második
vasárnap, harmadik vasárnap, meg a többi) névvel használjuk. Az első
vasárnap evangéliumi történetében a gyermek Jézus bölcsessége, és
Mennyei Atyjára utaló kijelentései tanúskodnak istenfiúságáról.
Vízkereszt utáni második vasárnap - Megemlékezés Jézus Galileai Kánában
tett első csodatételéről, amikor a menyegzőn a vizet borrá változtatta.
A pap - a római misekönyv szerint - ezen a napon olvasta fel a kánai
menyegzőről szóló evangéliumot. A házaknál általában énekmondó
asszonyok beszélték el ezt a történetet, majd énekléssel, evéssel,
ivással ünnepeltek együtt a jelenlévők.
Január 22. Vince napja - a szőlősgazdák egyik védőszentjének a napja.
Voltak, akik vesszőt vágtak, amit a meleg szobában hajtattak. Ebből az
adott évi termés mennyiségére következtettek. Azt tartották, ha ezen a
napon jó idő van, jó lesz a szőlőtermés is. Mondták is: "Ha megcsordul
Vince, tele lesz a pince."
Betlehemezés
A betlehemezés a magyar paraszti hagyomány egyik legismertebb és
legnépszerűbb, többszereplős, dramatikus népszokása a karácsonyi
ünnepkörben. Tulajdonképpen pásztorjáték, azt a történetet meséli el,
melyben Jézus születésekor a pásztorok vagy a "három királyok" ( a
napkeleti bölcsek) meglátogatják a jászolban, barmok közt fekvő
kisdedet és Máriát. A betlehemezők, általában férfiak, legények vagy
gyerekek betlehemet visznek magukkal. Ez fából, papírból készült
jászol, melyben a szent család figuráit és a jászolban fekvő állatokat
ábrázolják. A dramatikus játék részei a bekéredzkedés, a háziak
köszöntése, a születéstörténet felolvasása vagy előadása,
adománygyűjtés. Állandó szereplők a pásztorok (külön megemlítendő az
öreg pásztor) és egy angyal, illetve bizonyos vidékeken Heródes. Az
erdélyi betlehemes hosszabb terjedelmű misztériumjáték, több
szereplővel. Általában megjelenítik Szűz Máriát, Szent Józsefet is.
Regölés - Csodaszarvas
Regölés - Csodaszarvas
István
napjától, december 26-tói újévig jártak a regősök. A regölés lényegében
természetvarázsló köszöntés -, bőségvarázsló, párokat össze bűvőlő,
adománygyűjtő célzatú szokás volt.
A regölés a téli napforduló pogánykori ünnepének emléke. A
karácsony táji népszokások egyik legértékesebb hagyománya, egyíke a
Iegrejtelmesebb szokásainknak, melynek eredete, elemei, célzata - sok
kutatás ellenére sem világos még előttünk.
A regősök ősi, pogánygyökerű, varázserejű jókívánságokat mondtak a
háziaknak. A szokás legfontosabb mozzanata ugyanis a jókívánságok
kifeje zése. Hiszen a regősök eredetileg nem közönséges köszöntők,
hanem varázslók voltak, akiknek hatalmukban állt a szavakkal kifejezett
jókívánságok valósággá idézése is.
A "reg" szó hevületet jelent - a sámán extázisra, rejtekezésré
utaló ki fejezés. A zajütésben és a "regö rejtem"-féle szavak ritmikus
ismétlésében a finnugor sámánvarázslás csökevénye mutatható ki. Utal a
szokásnak a téli napfordulat ősi primitív ünnepével való kapcsolatára
is.
Az Erdélyben és a Dunántúlon fennmaradt szokás fő részei:
- bevezető
- szarvas-ének (téli égbolt csillagképe)
- gazda-ének (bőséget varázsol a gazdának)
- összeregölés (leányt, legényt név szerint összeénekelve)
- záradék (adományra felhívás vagy elvonulás)
Férfiak, legények "kifordított bundában, kucsmában, kezükben láncos
vagy csörgős bottal, köcsögdudával, furulyával léptek be a házba, és
éne kelték a regősénekeket. Bevezetőjükben megnyugtatták a családot,
hogy nem rablók, hanem Szent István szolgái. A csodaszarvasról, tiszta
forrásról, pázsitról daloltak, majd termékenységet varázsló
jókívánságokat mondtak a gazdának és háza népének. Ahol eladó lány
volt, ott legénnyel regölték össze, hogy mielőbb bekössék a fejét.
Befejezésül az ősi refrént énekelték: hej regő rejtem." (Timaffy L.)
Egyházasfalun (Rábaköz) gyűjtötték az alábbi változatot:
"Eljöttünk eljöttünk Szent István szolgái,
Régi szokás szerint szabad megtartani.
Hej regö rejtëm, regö regö regö rejtëm.
Amoda át folyik egy sebës folyóvíz
aztat körül follja zöd selyem pázsitja
zöd selyem pázsitján csodatevő szarvas
csodatevő szarvasnak ezer ága boga
ezer ága bogán ezër mise gyertya
gyulladva gyulladjék ótadva aludjék.
Hej regö rejtëm, regö regö regö rejtëm.
Ide is mondanának egy szép legényt
Kicsoda volna szép legény Varga Jóska szép legény.
Amoda át is mondanának egy szép leányt
Kicsoda volna szép leány Német Rózsi szép leány
hej regö rejtëm, regö, regö, regö rejtëm.
Regüllük a gazdát vele az asszonyát
hej regö rejtëm, regö regö regö rejtëm.
Szegen lóg egy zacskó telë van százassal
felë a gazdáé, felë a regüsöké,
hej regö rejtëm, regö, regö regö rejtëm."
(4 : 108.)
A regölésben szerepel a csodaszarvas.
Szarvas
A szarvas a bőség, a termékenység jelképe. Az évenként lehullatott
és újranövesztett agancsa révén egyetemes jelkép: -az örök megújulás,
újjászületés szimbóluma.
A regölés és a hozzá kapcsolódó rítusok alapján a csodaszarvas a
téli napforduló égboltjának jelképe. A csodaszarvas szarvai közt a Nap,
majd az azt helyettesítő gyertyák a megújuló, újjászülető fényt
jelképezik, egyben a hosszú életet, a halhatatlanságot szimbolizálják.
A regösénekek pogány, csillaggyertyás agancsú csodaszarvasa keresztény
vonatkozásban a karácsonykor megszülető Krisztussal azonosul. A
felhőből alászálló szarvas tehát égi követté válik - Krisztust
jelképezi. A mitikus csodaszarvas a magyarságnak új hazát mutatott, a
csodafiú szarvas, vagyis Jézus Krisztus az égi hazát nyitotta meg
István királynak.
Ebből is kitűnik, hogy a régi pogánykori szokásokat átszínezték a keresztény vallás elemei.
(Balogh Júlia: Szent Mihály havától Kisasszony haváig.)
Forrás: http://hungaria.org/hal/folklor/
Karácsonyi varázslat és babonák
Karácsonyi varázslat és babonák
Advent idején a leghosszabbak az éjszakák, így nem csoda, hogy a legtöbb hiedelem ehhez az idõszakhoz kapcsolódik. Összeállításunkkal könnyedén átvészelheted az év legsötétebb - napjait.
 |
A "Yul" style="margin: 10px;"
A módszer
|
Hozzávalók: |
| 3 fehér gyertya 2 kis fej hagyma és zsinór 2 ezüstnyírfaág |
"Múlt és jelen szellemei, tartsátok sakkban a rosszakat, uralkodjon harmónia és öröm ezen napnak fordulóján."
Függeszd fel a hagymákat házad elülső és hátsó bejáratánál. Ha nincs hátsó bejárat, akaszd egy ablakba. Karácsonyeste vedd le a hagymákat, és sózd meg őket. Távolítsd el a zsinórt, majd égesd el, vagy temesd el a hagymákat. Emeld az ezüstnyírágakat a homlokodhoz, majd a vörös zsinórral akaszd minkettőt a hagymák helyére.
 |
Nálunk, magyaroknál
Hazai terepen is kutakodtunk, és rábukkantunk néhány egész érdekes népszokásra:
• Féregűző nap lévén Baranyában a mókás férfiak azt javasolták asszonyaiknak, hogy kora hajnalban ruhátlanul kerüljék meg a házat, és vesszővel hajtsák el a rágcsálókat. Más területeken elégségesnek tartották a ház védelmében, ha a féregűző szent nevét a küszöbre írták.
• Az eladósorban levő lány a hajnali misére való első harangozáskor a harang köteléből három darabot tépett, amit aztán a hajfonó pántlikájában hordott, hogy farsangkor sok kísérője legyen.
 |
• Az Alföldön volt szokás, hogy a hajnali misére való harangozáskor a lányok mézet vagy cukrot ettek, hogy ettől édes legyen a nyelvük, s mielőbb férjet édesgessenek magukhoz.
• Régen a házaknál egyetlen kemence volt, amely körül télen a családok élete zajlott. Ezért nagy becsben tartották, de különféle tiltások is léteztek a kemencével kapcsolatban. Tilos volt a tűzbe köpni, valamint fésülködni, kotlóst ültetni a kemencepadkán.
Kenyérsütéskor éles késsel keresztet vetettek a tésztára és a kemence szájára. Tüzet nem szívesen adtak ki a házból, mert attól tartottak, hogy ezzel a család szerencséjét is kiadnák.
• A karácsony legnépszerűbb misztériumjátéka a betlehemezés. A ministránsok a karácsonyt megelőző héten liturgikus jeleneteket mutatnak be a meglátogatott családoknál.
• A karácsonyi énekes, esetleg verses köszöntőt kántálásnak nevezik. Karácsony vigíliáján vagy az előtte levő adventi időszakban házról házra járva énekeltek a kántálók. Az ünnep gondolatkörét felidéző énekekhez gyakran kapcsolódnak köszöntők, jókívánságok, rigmusok, prózai szövegek is.
 |
• A karácsonyi asztalról összesöpört morzsa a néphit szerint megóvja a baromfikat a betegségtől.
• Szerelmi jóslatok szerint, ha az éjféli misére harangozáskor a leány a szobában befelé söpör, az asztalt megteríti, rá tányért, s evőeszközt tesz, majd utána egy ingben, mezítláb megkerüli háromszor a házat, a szoba ablakán benézve meglátja a leendő urát.
• Karácsonykor nem szabad ruhát mosni és szárítani, mert arra a rúdra, amelyen a ruhát szárítják, a „marha bőre jut fel”, vagyis a gazda marhái közül egy biztosan elpusztul.
• Az Ipoly mentén járta az a hiedelem, hogy az elázott pénz Advent idején tisztul.
• Salgótarján környékén azt tartották, hogy ilyenkor tüzes emberek járnak, kiknek a szájukból tűz árad. Az ilyen tüzes emberek ellen a néphit szerint rózsafüzérrel lehetett védekezni.
 |
• Az Egyház ajánlja ezen időszak szentjeinek segítségül hívását (András, Borbála, Luca, stb.). A néphit kapcsolatba hozza saját mágikus várakozásait az említett szentekkel, de nem csupán a vallás tanítása alapján, hanem mágikus hatalmat is tulajdonít nekik.
A téli napforduló ősi ünnepe
A régi magyarság a téli napfordulókor a nemzeti összetartozását is
ünnepelte, az évnek ezen a kitüntetett pontján önazonosságának
megőrzése és megerősítése nagyobb hangsúlyt kapott a szokásosnál.
A legteljesebben Hérodotosznál maradt fenn az a szkíta-magyar eredetmonda, ami egykor komoly összetartóerőt jelentett a benne foglalt őstudás miatt. A monda szerint Hargita, az első király három fiának uralkodása idején az égből aranykincsek – eke, járom, bárd és ivócsésze - hulltak a földre, de a lángoló kincseket csak a legkisebb fiú tudta magához venni, ezzel kiérdemelte, hogy ő legyen minden szkíták királya. A messzi múltba visszanyúló monda az emberiség felemeléséért égi elrendelésre elkezdett földművelésről szól. Emellett őrzi az emlékét a meteoritokból készített első fémeszközöknek, és bizonyítja a magyarságnál a királyságnak, mint szervezett közösségi formának az ősrégi hagyományát, ahol a nem mindennapi tettek emeltek valakit vezetővé. A kutatásnak a görög forrás torzítása miatt sokáig gondot okozott a fivérek neveinek jelentése, de végül egy magyar népmese megadta hozzá a kulcsot, amiben a monda tartalmának megfelelően a király három fiát Árpának, Zabnak és Kölesnek hívják. (Grandpierre K. Endre – Grandpierre Attila: Atilla és a hunok. 2006. 42.) A népmese és a monda szereplőinek azonosságát megerősíti, hogy mindkettőben Köles a legfiatalabb, és bátyjait felülmúlva ő a győzedelmes hős.
Lényeges eleme a mondának, hogy a kezdetekről, az ember
megjelenéséről tudósít, mert Hargita nem csak a legelső király, hanem a
legelső ember is a szkíták földjén. Ahogyan a királyi szkíták a
legifjabb testvértől származónak mondták magukat, más szkíta
nemzetségek is az első ember valamelyik fiát vallották ősüknek, így
lett az eredetmonda az összetartozás-tudat egyik biztos alapja. A
közösségeknek változhat a nyelvük és a műveltségük, de a testvéri
köteléket meghatározó közös múlton lehetetlen változtatni.
Több népnél szokás a téli napfordulókor ekét égetni, a szertartás
egyetlen magyarázatául az eredetmondánkban megjelenő lángoló eke
adódik, mint tüzes meteorit anyagából készített, égi eredetű eszköznek
a jelképe. (uo. 45.) Kizárólag a szkíta-magyar műveltségből válik
érthetővé az ünnepi ekeégetés szokása, ami egyben elárulja, hogy melyik
néptől került át más népek hagyományába. A belső-ázsiai hun tömegeknek
köszönhetően a monda nyomai Kínában is megtalálhatóak. A régi kínai
műveltségben ismert a Köles Herceg alakja, aki nemzetségős, az emberek
közbenjárója az égnél, valamint a földművelés, a gabona elterjesztője.
(Henri Maspero: Az ókori Kína. 1978. 112, 192.) A legfőbb jellemzők
mellett még a királyi eredetre utaló hercegi cím is egyezik.
Az ősi eredetmondánk fennmaradt tárgyi valósága a görbe gerendelyű eke,
ami az egykori hun területen, a Kárpát-medencétől Kínáig és a
Balkán-félszigetig volt elterjedve. (Lükő Gábor: A magyar lélek formái.
1942. 114.) Ennek az ekefajtának a sajátossága, hogy az egyik része
szándékosan ívelt, a kínai hagyomány szerint kígyózó sárkány gerincét
idézve ezzel. A sárkány eredetileg az izzó Nap jelképe, az ekével való
azonosítása egyetlen esetben lehetséges, ha az eke lángol, ami újra
csak a szkíta eredetmondához vezet. A barbár magyarság erőltetett
dogmája miatt fontos megemlíteni, régészek által feltárt ekevasakkal és
történeti forrásokkal igazolható, hogy a hunok-magyarok már a régi
időkben műveltek földet. Az Ekeholdja, valamint az Eke-, Szántóvas-, és
Járomszegcsillag elnevezések mutatják, hogy a monda tárgyai egykor az
ősvallási fogalmakkal teleszórt magyar égen is helyet kaptak. Több
esetben az ősi történeti alapnak megfelelően csak az eszközök fém
alkatrészeit nevezték meg a csillagokban. Valószínűleg az első időkben
szintén az eredetmondára utalva festették fel az ekevas képét a tavaszi
ünnepekre készített magyar hímestojásokra. (uo.129, 195.)
Magyarázatra szorul még, hogy miként kapcsolódott nemzetünk eredetének
és az eke feltalálásának ünnepe a téli napfordulóhoz. Az újjászületése
után a Nap olyan hatással van a földi élet fejlődésére, ami őseink
szemében rokonítható volt az első emberiség - a magyarság -
megjelenésével és a természettel összhangot találó földművelés
megkezdésével.
( Samu Pál Attila - Szent Korona Rádió)
